Kézjegyek

Így esett, hogy Szent II. János Pál kézjegyével is megtette ezt. Ez jutott eszembe a pápa születésének századik évfordulójára emlékezve. Amikor II. János Pál Magyarországon járt, és mielőtt ellátogatott Máriapócsra, a kápolnában pihent le, ötven méterre a képíró műhelyétől. A festőművész azt érzékelte, mintha megszűnt volna a gravitáció körülötte. Ilyet még sosem érzett. „Istenem, hogy lehet ez?” – tette fel magának a kérdést. Hasonlót érzett, mint amikor egy jó zeneművet hallgat az ember, és a világ magához öleli. Azt mondta magában: „Ez az ember olyan tiszta, mint a kristály. Makulátlan.” És ebben a pillanatban úgy írta le hibátlanul a pápa kézjegyét, ahogy látta egyszer, emlékezetből: Johannes Paulus.

Szabó Tibor – mert ez a festőművész neve – adottsága ismert a környéken. Ha kimegy Tiszadobra, s leül egy asztalhoz, máris ott terem két gyerek, s egyikük azt kéri, írjon egy Arany Jánost a barátjának, mert ő még nem ismeri a költő aláírását. Negyedikes korában jött rá erre a képességére, amikor aláírta az édesapja nevét. Nem tudták megmondani, melyik az övé. Némelykor teleír oldalakat, amíg a jeleket megjegyzi. S ha egyszer megjegyzi, meg is marad az emlékezetében, ahogy az ifjúkorban megtanult költemény. Horthy aláírása sok gondot okozott, mert kiderült, hogy a kormányzónak kétféle aláírása van. Nem volt egyszerű Kölcsey szignatúrája sem, ahogy a költő „áthúzta” a K betűt. Erre is rá kellett jönnie. Bartók B betűjével szintúgy sokat vesződött. Ady Endre szignatúrája rendkívül gyors kézjegyről árulkodott, mert „öt-hat mondattal előbbre járt a gondolkodása, mint a szignója” – állította. A fizikai tevékenység nem tudott lépést tartani a mentálissal. Ha valaki fontos számára, addig nem nyugszik, amíg a kézjegy pontos mását nem látja a papíron. De ha érdektelen a személyiség, a másolás nem megy.

Vajon mire gondolhat a festőművész, miközben Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Mikszáth és a többiek kézjegyét rajzolja? Az aláírásokból mit olvas ki? Annyi bizonyos, hogy mást, mint egy grafológus. Mi foglalkoztatja? Egy szónoklat, egy vers vagy valami más ötlik fel? Az alakjuk? Elképzelt hangjuk? Kettőjük kapcsolatáról nem árulkodnak szavak. Misztikus sávokon közelít a személyiségekhez, és a vonzerő a misztikumban van. Morzejelek közvetítenek ember és ember között. Élő és halott között. Lélektől lélekig. Többet elmond egy-egy ilyen rajzolat, mint amit látunk és tapasztalunk. A betűk árnyéka hosszú, már-már követhetetlen. Megtanulhatatlan az utánzat. Titkok örvénye. Figyelem, megérzés, tehetség, mese, érzések látleletei, diagramjai, tükörképei. A szem és az agy közös talánya. Együtt dobog a szíve azokkal, akiknek a firmáját körmöli. Láthatatlan kezek nyúlnak feléje, miközben az érzékelés különös kegyelmét éli meg. Olyan pályán jut el választottjaihoz, amihez átlagos halandó nem válthat jegyet. Olyan hullámmal ér partot, amely számunkra ismeretlen. „Az írás a legnagyobb híradás egy ember személyiségéről” – mondja. A lehetetlenben látja meg a lehetőséget. Kézjegyet hűen lemásolni annyi, mint visszhangot verni. Boldog pillanatokat élhet át, és mindenféle magyarázat felesleges.

(A szerző újságíró)