Kert járvány idején

Szerencsések azok – hál’ istennek, sok millióan vannak –, akiknek kertjük van. Nagy kincs ez karantén és járvány idején, van hová menni, akár egész napra nyújthat elfoglaltságot a kert. Bethlenfalvy Gábor írja a Magyar gyümölcs című könyvé­ben: „A kerthez a zárt, védett, romlatlan világ (»édenkert«) képzete tapad, a termékenység, a nyugalom, az idill helye, mely a természeti és az emberi (avagy isteni) rend harmóniáját, a »jó gazda« eszményét is megjeleníti.”

Minden másnap kimegyek a magunk kis „édenkertjébe” locsolni. A kert labirintusában ez másfél-két óra barangolás, mert egyetlen növényt sem lehet kihagyni. A tavaszi virágok már régen elnyíltak, az emlékük bennem él: hóvirág, jácint, nárcisz, téltemető, tavaszi jázmin, bangita, sáfrány és ibolyamezők. Majd a napnak nyíltak a tulipánok, és sorban a gyümölcsfák, kezdte a sárgabarack, majd a szilva, őszibarack, meggy, birs. Majd jött a lila akác hatalmas fürtjeivel, az egész kertet belengő illatával. Készülnek a rózsák: hatalmas virágkoronával a sárga futó, a fehér, a rózsaszín, a piros, a bordó, a tearózsák illatfelhőben úszva, még elnyílva is csodálatosak.

Locsolás közben az a növény kap különös figyelmet, amelyik élete nagy eseményére készül, vagy éppen „nyakig” benne van: bimbózik, virágot hoz, termést növeszt. Napról napra érzékelem a kis változásokat – figyelem a növényeket, a növekedésüket, szinte minden új levélhez közöm van. Vannak azonban olyanok is, amelyek szinte kirobbannak a levelek közül: a korbácsliliom méteres szárral, hosszan nyíló virággal, a díszhagyma magasba törő száron hatalmas, lilás gömbökkel.

Hamvas Béla Gyümölcsórájához hasonlóan még nem gyümölcsöt szedek locsolás közben, hanem végigkóstolom, csipegetem a kertet, ez most gyógynövény- és fűszeróra: lecsípek egy hajtást a tárkonyból, a lestyánból, lehajolok egy csipet kakukkfűért, mentát, zsályát harapdálok. A magaságyásból újhagymaszárat, fokhagymalándzsalevél-véget, salátát, spenótot kóstolok. És a petrezselyem, amiről Hamvas így ír: „Ha nem tennék ételbe, illatszer lehetne, s minden bizonnyal csodálnák a hölgyet, aki a délutáni teán petrezselyemillat-felhőben érkezne. De ugyanez a növény csodaszép lenne virágszegélynek. Sűrű és bozontos zöldje kellemesen fonná körül a petúnia vagy a szalvia ágyakat… Minden vetemény olajának egyéni és utánozhatatlan szépsége van: hogy ez a szépség hasznos is, és hogy a növény bűbáján kívül ehető, ez az öröm ebben a pillanatban egészen eltölt.”

És mindig eszembe jut egy beszélgetésem a haszonelvű fiúunokámmal, akinek elmagyaráztam, hogy a hagyományos parasztkertben miért van együtt a zöldség-gyümölcs és a virág. Mert a szépség és a hasznosság egymást hatványozottan erősíti: a hasznos szép, a szép hasznos, a virágok közt még a kapálás, gyomlálás is jobban megy.

A locsolás közben meglátom az együttélés harmóniáját, csaknem húszéves kertünkben sok türelemmel minden megtalálja a helyét: a kicsi, az alacsony, a szétterülő, a magasba törő, az árnyékot, a napot, a verőfényt kedvelő növények egyaránt. De látom a diszharmóniát is: elnyomják, kiszorítják egymást a növények, vannak hanyatló, sőt pusztuló részei is a kertnek, satnyuló növények jelzik, hogy a mélyben baj lehet, elfogyott az erő a talajból. Tömlővel a kezemben feladatokat memorizálok: itt gyomlálni kell, ott betegség ütötte fel a fejét, támaszték, karózás kell, komposztálás, trágyázás, a padot, a pergolát már festeni kéne. Örül a lelkem annak, hogy lassan-lassan kicserélődik a kezdetben hitvány, homokos talaj. Természetes folyamatok ezek, a megőrzés és a megújulás egységében lesz egyre kultiváltabb a kert. Ez maga a kultúra, ami eredetileg a föld megművelését jelentette.

A fűtisztásainkat locsolom, és Babits Esti kérdése (az ő hangján) tolul az agyamba, lelkembe. Az alkonyatra rímelnek a vers kezdő sorai: „Midőn az est, e lágyan takaró / fekete, síma bársonytakaró, / melyet terít egy óriási dajka, / a féltett földet lassan eltakarja”, s jutok el a vers filozofikus befejezéséig: „…miért a végét nem lelő idő? / vagy vedd példának a piciny füszálat: / miért nő a fü, hogyha majd le­szárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” Az estében a színek összeolvadnak, az illatok felerősödnek, belengik a kert kistájait. Érezni, ahogy elégedetten nyújtózik a meglocsolt kert a szürkületben, előlegként szívja magába az éjszakát, de emlékezik a napfény ízére, sűrűsödik a csend.

Mi ebben a társadalomfilozófia? Szinte minden behelyettesíthető! Annak adunk többet a jóból – vízből, tápanyagból, lefordítva: közösségi támogatásból –, amelyik éppen az élete nagy lépésére készül: megházasodik, házat épít, gyereket vállal, családot alapít. Ahogyan a kert minden egyes elemének, úgy a társadalom elemeinek is megvan a maguk helye, nincs egyformaság, a különbözőségből, az egyediségből állhat össze sok munkával a harmónia. A társadalmi-gazdasági folyamatoknak is vannak hanyatló, megújításra váró elemei, a feladat hasonló a kertműveléshez: gyomlálás, talajcsere, tápanyag (támogatás), védelem mind olyan dolgok, amiket a kertben és a nagy egészben, a kisebb-nagyobb közösségekben, a munka, az oktatás, az önigazgatás világában végzünk. De talán egyet még kiemelek a hasonlóságok közül: a növények engedelmességét, amit a jóisten a génjeikbe írt, azt hajtják végre tűzön-vízen át a csírázó magtól a fák koronájáig. És mi, emberek? Engedelmesek vagyunk-e a belénk kódolt törvényeknek, keressük, kutatjuk élethosszig a jóisten belénk írt tervét? És a közösségeink megtalálják az együttélésben rejlő kincseket, lehetőségeket?

Lekapcsolom a szivattyút, elapad a vízsugár, és mindig eszembe jut, hogy miért nem szeretem az automata öntözést. Mert az nem gondolkodik, nem folytat párbeszédet a kerttel.

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)