Épül a jövő pénzbirodalma?

Nemrég muszlim, részben afrikai migránsokkal kívánta a kontinenst elárasztani, és javasolta a halmozódó demográfiai és munkaerőgondokat a jövevényekkel megoldani. Még a Daimler hajdani vezére is lelkesen üdvözölte a „motivált” leendő munkavállalókat.

Elhamarkodott volt az ujjongás, motiváció és szaktudás ugyanis nincs, de ahova a kéretlen jövevények érkeztek, ott növekvő ellátási költségek keletkeztek, burjánzó bűnözés és véres terror. Noha Soros és az Európai Bizottság máig sem adta fel a migránsok korlátlan befogadását és kötelező szétosztását, most újabb „megváltási” esélyt sodort a spekuláns elé az élet a világjárvány kapcsán.

Ugyanis a járvány utáni gazdasági helyreállítás tetemes költségeit soha le nem járó hitelekkel (kötvényekkel) kívánja megoldani, úgynevezett örökjáradék-papírokkal. Ezek lényege, hogy a tőkét – az eddigi hitelekkel szemben – soha nem kell visszafizetni, csak a kamatot, de azt a végtelenségig. Van egy sanda gyanúm, hogy az ötlet „bizalmas körökben” előre egyeztetve volt, mert két szélsőbal-liberális kormány – az olasz és a spanyol – azonnal élénk érdeklődést mutatott. (Bölcsebbek lettek volna, ha kicsit várnak.)

Első hallásra a lejárat nélküli hitel ötlete a közvélemény torkán úgy csúszik le, mint kacsáén a nokedli, hiszen még árfolyamkockázat és tőketörlesztés sincs, a kamat az egyetlen teher. Az ötlet azért rémesen veszélyes, mert a pandémia miatt fuldokló országokban sokan vannak, akik még egy szalmaszálba is belekapaszkodnának. A veterán spekuláns még egy lapáttal rá is tesz az érvelésre. Azt mondja, hogy örökjáradék-hitelek a történelemben már többször hasznosultak. Példaként háborús időket idéz a Brit Birodalom történetéből, mint a napóleoni és a krími háború. Nem is sejti, hogy éppen az utóbbi igazán kiváló fogólap elképzelése ellen. (Nyilván tapasztalata sugallja, hogy a közvélemény történelmi tudatossága marginális.)

A példa kedvéért vegyük a krími háború esetét, amit az oroszok és a törökök vívtak (1853–57), de a törökök oldalán beszállt a Brit Birodalom és III. Napóleon Franciaországa is. A furcsa török–brit–francia szövetség éppen az oroszok ellen nem érthető bizonyos történelmi elemzés nélkül, amit a hajdani Brit Birodalom működési lényegének rövid felidézésével érdemes megvilágítani. Kitör 1640-ben az angol polgárháború, eltávolítják az uralkodóházat (a királyt le is fejezik), Cromwell köztársaságot épít, ami parlamenttel, ismétlődő választásokkal, politikai konfliktusokkal, hosszas döntéshozatali macerával jár. Ezt a tengeri kereskedelemben és a spanyolok, portugálok hajóinak fosztogatásából addigra alaposan meggazdagodott elit egy idő után megunja.

A máig csak dicsőséges forradalomnak elkeresztelt fordulattal 1688-ban újra – ezúttal jórészt nem abszolút, hanem szimbolikus hatalommal rendelkező – uralkodót (az eltávolított király vejét) választanak, de 1690-ben a franciáktól katasztrofális tengeri vereséget szenvednek, a teljes hadiflotta megsemmisül. Az ettől megrettent elit összedobja a pénzt (1,2 millió font, mintegy 600 tonna ezüst), és megalapítja a Bank of Englandet. A hadiflotta újraépítéséhez szükséges pénzt az udvarnak kölcsönzik, abból megépülhet az új flotta, ami majd újra védheti a tengeri kereskedelmüket, segít újabb gyarmatok szerzésében, és támogatja a kalózkodásukat. A pénzért cserébe a Bank of England lesz az udvar számlavezetője, egyedül lesz joga bankjegyek kibocsátására, és az udvar hiteleinek ügyét is ez az új bank intézi.

Erre mondta hajdan Rothschild, hogy nem érdekli, ki a király és a miniszterelnök Angliában, amíg ő intézi a pénzforgalmat. Ezzel létrejött a brit állam (csúcsán, korlátozott hatalommal, az uralkodóház) és a pénzhatalom tartós szövetsége, ami egészen 1946-ig, a Bank of England államosításáig tartott.

Napóleon bukása után kényszerűségből Franciaország is ehhez a pénzügyi erőközponthoz csatlakozott. Napóleon ellen a győzelemhez szükséges, nélkülözhetetlen fő katonai erőt viszont az orosz gőzhenger szolgáltatta. A győzelem után az oroszokkal a brit pénzuraknak az volt az egyre aggasztóbb bajuk, hogy Oroszország az 1815-ben megalkotott, szakrális abszolút monarchiákból (orosz, osztrák, porosz) álló Szent Szövetség legerősebb oszlopa lett, amely országok távol tartották magukat a brit birodalmi törekvésektől. Ha Oroszország marad is ott, nem lesz elegendő erő és esély a feljövő és birodalommá szerveződő németek megállítására. A feladvány világos volt: beszállni a törökök oldalán és tönkreverni az oroszokat.

Ez 1853–57 között megtörtént, a cár arra kényszerült, hogy az újraépítéshez tőlük kérjen kölcsön, és cserébe el kellett fogadnia a feltételeiket. Ezekre a feltételekre a kanonizált történetírás mint szükséges reformokra hivatkozik. Iszonyú mennyiségben érkezett a brit és francia tőke Oroszországba, elfoglalva a gazdaság stratégiai pontjait. Sor került Alaszka eladatására is, hiszen az az amerikai kontinensen volt, amihez erős brit érdekeltségek fűződtek, onnét az oroszokat távol kellett tartani. A terv katonai értelemben is bevált. Az 1849-ben még a magyar szabadságharcot szent szövetségi alapon leverő és a németekkel is szövetségi kapcsolatban lévő cár hamarosan a leendő antanthatalmak oldalán találja magát.

Ahogy ez korábban is már megtörtént, a krími háború költségeit is soha le nem járó örökjáradék-papírokkal finanszírozták, és ebből jutott még a francia csapatok finanszírozására is, ahogy ezt a filantróp spekuláns is említi. Az angol trón biztosította a hadsereget, a szükséges pénzt a Bank of England járadékkötvények vásárlásával fedezte, a kamatokat az angol államkasszának, azaz az adófizetőknek kellett állniuk. Ha a brit állam is eladósodott, sebaj, az uralkodóháznak soha nem kellett pénzhiánnyal küzdenie. Az adókat őfelsége kormánya beszedi, vagy ha nem, a később majd kormányra kerülő, de ugyancsak őfelsége ellenzéke adóztat.

Erre jó megoldás a politikai váltógazdaság és a ma is ennek a célnak alárendelt brit választási rendszer (csak egyéni körzetek vannak, a legjobb induló nyer, pártlista nincs). Ha az államkassza pénzzavarba került, a Bank of England mindig készséggel segített. Mindenki jól járt, a hadsereg és a flotta állami költségen hódított, a pénzurak a behódolt gyarmatokon újabb mesés vagyonokat szereztek, ha az államnak pénz kellett, rögtön kapott.

Semmi kétség, ma az Amerika-központú – a pénzbirodalom központja 1913-tól kezdve New Yorkban van –, ugyanezen elveken működő pénzbirodalom rogyadozik. A kapóra jött járvány, gazdasági kárait tekintve, a háborúkhoz hasonlítható. Itt az ideje a történelmileg kipróbált modell alkalmazásának és a pénzbirodalom újjáépítésének éppen az Európai Unióban és elsősorban az eurózóna legrogyadozóbb, de masszív balliberális vezetésű országaiban, Olaszországban és Spanyolországban.

Ne gondoljuk, hogy az örökjáradék hirtelen jött, hóbortos ötlet csupán. A hajdani Goldman Sachs-os Mario Draghi mint az Euró­pai Központi Bank volt elnöke, már évekkel ezelőtt több száz milliárd eurónyi államkötvényt vásárolt kétes hitelképességű országokból. Ezek átalakítása örökjáradékká egy tollvonással megoldható. Talán így érthető a német alkotmánybíróság határozata, hogy ezt a kötvényvásárlást hosszú hezitálás után a német alkotmánnyal ellentétesnek mondja ki, és Wolfgang Schäuble házelnök sóhajai is, hogy a döntés nagyon időszerű és egyben nagyon veszélyes is.

Nem árt, ha mi is figyelünk. Ne várjuk meg, hogy a hazai ellenzék a járadékkötvényeket mint „nagyvonalú” uniós segítséget méltassa. Nálunk ugyanis még sokakban él a tévhit, hogy a hitelbe felvett pénz a hiteladósé. A valóságra csak akkor döbbennek rá, amikor fizetni kell. Ha nem figyelünk, akaratunkon kívül könnyen az európai egyesült államokban találhatjuk magunkat.

Arról se feledkezzünk meg, hogy gőzerővel folynak az előkészületek a pénzuralmi rend anyabázisa, az Egyesült Államok visszahódítására. A közösségi médiából kicenzúráznak minden „oda nem illő” tartalmat, hiszen a Facebook is Soros embereinek ellenőrzése alá került. Minő „kitüntetés” egy tízmilliós országnak, hogy a CEU volt dékánját, az európai jogi fórumokon hazánkat számtalanszor elmarasztaló „hazafit” is beültették a húszfős nemzetközi cenzori testületbe. Ne legyen kétségünk, rajtunk ül a célgömb, csak a megfelelő alkalom hiányzik.

(A szerző közgazdász)