Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Merész tehetetlenség

A szemeteszsákra hajazó fólia alatt a kereszt és a pápa – 2018. június 11-én Európában, Franciaországban. Kiszolgáltatottan lógtak a láncokon, kicsit himbálództak

Restellem magam most, Szent II. János Pál pápa születésének századik évfordulóján, mert eszembe jutott ploërmeli (Franciaország, Bretagne) szobra és az is, hogy három éve írtam ennek kálváriájáról. Akkor a francia államtanács úgy rendelkezett, hogy a keresztnek nincs helye közterületen. Elkeseredésemben azt javasoltam, hogy ne engedjünk „trükközni”, nézzük meg, hogy lesz-e, aki le meri verni azt a keresztet. Abban bíztam, hogy ez majd felébreszti Európában a keresztény hit szunnyadó parazsát. Ellene voltam, hogy „áthelyezzék” a szobrot egyházi (magán)területre, mert megalázását láttam ebben (Magyar Hírlap, 2017. november 11., az írás olvasható a Vár-e az Isten? című kötetemben). Úgy fejeztem be akkori soraimat, hogy nem merik majd megtenni, de ha mégis levernék a keresztet, fel kell kerekednünk, ahogy a Kossuth-nóta mondja, mindnyájunknak el kell menni.

Azért szégyelltem el magam, de nagyon, mert eszembe jutott, nemhogy nem kerekedtem fel, de azt sem tudom, mi történt a szoborral. Szájhősködés volt ez is, annyira mégsem volt fontos a dolog, hogy figyeljek rá. Aztán eszembe jutott, hogy hány dologgal lehettem így s lehetett így a magyar közélet, hogy egy ideig a gondolkodás középpontjában van, írások százai születnek, vélemények milliói, aztán már nem olyan érdekes, vagy jön egy újabb hatás, elfeledjük az egészet. Elfeledjük az embereket, az eseményeket, a szenvedést s még a szenteket is, akik közül Karol Józef Wojtyła az egyik legvonzóbb személyiség volt. S aki nem így tesz, egyedül marad, valami fanatikus csodabogárnak képzelik, menthetetlen alaknak, aki szélmalomharcot vív, mint Don Quijote.

Gyorsan a számítógép elé ültem, s csak hüledeztem. Nem találtam híradást arról, mi történt. Még 2018-ból volt néhány hír, akkor az is felmerült, hogy esetleg Magyarország vagy Lengyelország befogadja a szobrot, de aztán semmi. Fél napot küzdöttem a géprémmel, jártam francia, angol, lengyel, cseh hírtájakon, míg rájöttem, hogy altatták egy kicsit a dolgot – akkoriban nagy tüntetés is volt Ploërmelben –, majd cselekedtek. A francia médiában rengeteg szó esett a szekularizált államról, az 1905-ös törvényről, amelyre hivatkoztak a szobrot támadók – akkoriban Jeanne d’Arc volt a „célszemély” –, még a muszlimok érzékenysége is előkerült és ezernyi más ostobaság. Akárhogy is: 2018. június 11-én felvonultak a szakemberek „láthatósági mellényben”, egy hatalmas kerekes daruval, a szoborra láncokat erősítettek, a pápa alakját és a keresztet műanyag fóliába burkolták.

Akkor eleredt az eső. Nem zuhogott, nem villámlott és dörgött, az nem illett volna a pápa személyiségéhez. Csak makacsul, csendesen, meggyőzően esett. A rigók elhallgattak, „lenyelték a hangot”. Az embereket kordonokkal tartották távol. A daru felemelte az egész alkotást – a kereszttel megkoronázott boltívet és az imádkozó egyházfőt –, és elindultak a kisváros egyik teréről a nem messze lévő Collège Le Sacré-Coeur (Szent Szív Általános Iskola) felé. A sze-meteszsákra hajazó fólia alatt a kereszt és a pápa – 2018. június 11-én Európában, Franciaországban. Kiszol-gáltatottan lógtak a láncokon, kicsit himbálództak, tán volt, aki drukkolt, hogy szakadjon el a lánc, s a szobor törjön ezer darabra a park sétányán.

A keresztet nem verték le. A szobrot elhelyezték az iskola egyik udvarán, egy hangárszerű, alacsony épület elé. Körbe is falazták egy kicsit. Egyetlen képet találtam róla az áthelyezés óta, s talán még egyet, egy honfitársunkét, aki ott járt, s így is elbűvölte az emlékmű. A város térképén (műholdfelvétel) még ma is eredeti helyén található az alkotás. A II. János Pál téren. De már nincs ott. Egy iskolaudvaron áll, félreeső helyen. Nosza rajta! Használjuk ki az internet előnyeit. Irány az iskola, a Collège Le Sacré-Coeur, Ploërmel. Videóbemutató! Nagyszerű. Mindent bemutatnak, a sportteret, tantermeket, laborokat. A szobor egy másodpercre tűnik fel, de csak oldalról, egy kerítés takarásában, s a kereszt nem látszik. Pedig ez valószínűleg – ha már ide vitték – egyházi intézmény. Mintha a pápa ott sem lenne.

Annyit megtudtam azért – még a BBC-nél is jártam –, hogy az iskola több száz éves épületei 2006-ban leégtek. Ebben az évben állították fel a szobrot a városban, egy grúz szobrász alkotását. A felirat a pápa híres jelmondata: „Ne féljetek!” Aztán más képeket is láttam. A meggyalázott szobrot. Szájához ragasztott, felfújt óvszerekkel, az egész törékeny alakot ragasztószalaggal betekerve. S ott leng a fekete zászló, az anarchia zászlaja vagy az „antifasisztáké”. Vörös és fekete. A pápa halála után is mindennél hatásosabban leplezi le az „antifasisztákat”, mert ő valóban az volt, s a „bűne” az, hogy antikommunista is. Inkább persze nem is így kell megközelíteni: eredendő lényege az emberi szépség és szeretet. (Ami természetesen antifasiszta és antikommunista.) Aztán egy videón francia politikusok, akiken látszik, hogy a politika okozza az eksztázist, boldog mosollyal nyilatkoznak. Mindenesetre a pápa szobrának eltávolítása előtt egy hónappal avatták fel Karl Marx szobrát szülővárosában, amely alkalomból az Európai Bizottság akkori elnöke, bizonyos Juncker is méltató beszédet tartott. „Ne féljetek!”

Ezt a harcot a szent pápával szemben egészen biztosan elvesztik a minden szabadságot félreértő rohamosztagok és fenntartóik is, üljenek akár a francia államtanácsban, parlamentben vagy az Európai Unió vezető testületeiben. Azért szégyelltem el magam olyan nagyon, mert nem figyeltem oda, s így nem is figyelmeztethettem, nem is szóltam. Fel sem kerekedtem Ploërmelbe, nem voltam ott, nem áztatott az a szükségesen szent eső. De most megfogadom, ha túlélem ezt a gyilkos időt, ha még lesz erőm, elmegyek oda, hogy saját szememmel lássam, vajon mi történik ott. Felülkerekedett-e a „papezs”, ahogy a lengyelek oly bensőségesen mondják, méltó helyet varázsolt-e a száműzetés négyzetmétereiből, vagy benőtte a gaz a szobor környékét, és senki nem kíváncsi rá. Ilyesmiért még érdemes lesz felkerekedni amolyan magánzarándoklatra, ilyesmiért még érdemes kitartani egy kicsit.

Ploërmel nagyon messze van. Kétezer kilométerre. A számítógép szerint tizenkilenc óra alatt ott lehetnék az autómmal. Legyen két nap. Most nagyon úgy érzem, hogy ezt csak egyetlenegyszer, egyetlen időben csinálhatom meg, ha kicsit fellazul ez a bénító, dermedt hangulat. Nem szállok én ki az autóból, csak elhagyott réteken, erdők szélén, szép búzatáblák mentén pihenek. Nem vásárolok – régi jó szokás szerint bepakolok mindent a csomagtartóba, enni- és innivalót, ruhát, talán még egy kanna benzint is –, egy éjszakát kibírok a parkolóban, viszek hálózsákot, Bunsen-égőt, merülőforralót, térképet, bicskát, pokrócot, próféciát, Bibliát. Viszem Ady Endrét is, bár tudom, hogy elviselhetetlenül nyűgös lesz, kényeskedő, és lehetetlen gondolatai gyötrik Franciaországról, az Istenről, Szűz Máriáról, de most jönnie kell, mert tudja jól, hogy neki is ez az egyetlen idő maradt, ez az egyetlen, vonagló megváltás. Zavarban leszünk persze, de majd este iszunk valamit, feloldódunk, s megnyugtatom, hogy vár minket az Hôtel Le Roi Arthur kényelme! S onnan küldhet táviratot szerelmének, mecénásnak, szerkesztőnek, perlekedhet és simulhat, s ha úgy tartja kedve, egész nap ágyban is maradhat.

És amikor majd megérkezünk, s már a szálloda biztonságában szemérmetlenül gúnyolni kezdi az effajta „zarándoklatokat”, s pellengérre állítja a térdeplő pápistákat, a Pázmány bolondjait, akkor majd elsétálunk a parkba, a Collège Le Sacré-Coeur falaihoz. Ha megtaláljuk a szent pápát, egymásba karolunk, nem térdelünk le, de megbabonázva állunk, mint ama Krisztus-kereszt előtt, suhanó szánkón, mint valamikor ő tette, s ha lesz kalapunk, megemeljük, mélyen és merészen.

Kár, ami történik – mondja majd Ady remegő ajkakkal, s én megrémülve állok. „Ne féljetek!” – hallom, de bizony félni fogok. Ahogy most is félek. Hisz még el sem indultam, de inkább elbújok, s merész szándékaim a puha májusi napfényben megfagynak a tehetetlenségben.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Makaróni

ĀFricska. Elkeserítő, amikor Karácsony Gergely visszatérően fölfedezi a makaróniban a lyukat! Ezúttal a 444.hu-n adott óriási interjút, s ezúttal sem tagadta meg önmagát

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (12.)

ĀNagyjából négy hónappal ezelőtt értesült a világ arról, hogy Kínában már halálos áldozatai vannak az új koronavírusnak

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom