Ami fontos

Mert az igazán fontos dolgokat csak tollal lehet megírni! (Utána aztán jöhet a számítógép.) Hátradőlve a díványon, esetleg egy pohár bor mellett. Különös varázsa lehet az ilyen pennának, amely bármikor a segítségedre siet.

A hetvenes években a horvát irodalom legnagyobb alakjához, Miroslav Krležához vitt el jugoszláv nagykövetünk, Tóth Elek Zágrábban. Kellemesen eltársalogtunk, hiszen az író – egyébként a Lexikográ­fiai Intézet igazgatója – kiválóan beszélt magyarul. (Izgalmas élete során Ludovikát is végzett.) De volt egy mondata, amely a jegyzetfüzetembe kívánkozott. Az író azonban közbevágott: „Ez nem interjú, ez csevegés” – jegyezte meg rosszallón. – Tegye el a tollat!” Eltettem. Később azonban újfent volt egy mondata, amelyet rögzíteni szándékoztam, hogy ne menjen feledésbe. Ekkor már megfenyegetett: „Ha még egyszer előveszi a tollát, kidobom!” Értettem a szóból. De agyamat és tollamat azonnal értesítettem, hogy készüljenek. A csevegést követően pedig leültem egy kávéház teraszára, és pontosan, szó szerint leírtam, amit az írótól hallottam. A tollam jókedvűen futkározott a papírlapon.

A toll játékos, táncos, dolgos, ha kell, komoly, ha kell, alkalmazkodó, ha kell, meghitt barát, ha kell, hóbortos. „Amit tollal írsz, azt szíveddel és jellemeddel írod – figyelmeztet Márai. – Amit [számító]géppel írsz, azt csak szándékoddal írod.” Némelykor időzavarban vagy muszájból – teszem hozzá. Kedvenc tollunk össze van kötve az agyunkkal. Zakónk belső zsebében csak parancsra, szólításra vár. Mert „írni kell, halaszthatatlanul, ahogy lélegezni kell”. A toll ismeri a gyorsaságot, a lassúságot. Az író szolgája és ura. A kéz játszótársa. A betűk, a szavak pajtása. Árnyékként követi, hogyan ítélsz, hogyan gondolkodsz. Ha leírtál egy szót, vonzza maga köré a többieket. Érzékeli a hangulatod. Tud kemény és kérlelhetetlen lenni, tud támadni és szúrni. Máskor cirógatni.

Szeretem a jó tollakat, mert élni segítenek. De nem szeretek mások tollával írni, csak azzal, amelyik hozzám tartozik. Hány és hányféle gesztust írok le velük a levegőben, amíg elkészül egy-egy jegyzet, tárca vagy riport! A toll soha nem fog kimenni a divatból, bárha a számítógép egyeduralkodásra vágyik.

Különbözők vagyunk. Olvastam, hogy a 20. század legtermékenyebb íróinak egyike, a belga Simenon – Maigret felügyelő megálmodója – a ceruzákat szerette. Kihegyezett irónjai csapatostul álltak készenlétben, és alig várták, hogy kézbe vegye őket. A plajbász ősét a 16. században fedezték fel Angliában, de csak a 18. században kezdték gyártani. A mai írótoll őse, a nádtoll sokkal régebbi, a Kr. előtti Egyiptom szülöttje.

Múltkorában Ágh István Kossuth-díjas költővel beszélgettem, és dedikációt kértem tőle legújabb könyvébe, miközben a tollamat is nyújtottam feléje. „Köszönöm – mondta –, itt van az enyém” – és a mondattal egy időben zakójának belső zsebéből kihalászta a sajátját, amely csak az övé. A tollat, amely a könyvnapokon főszereplővé lép elő.

Toll, te kedves, hűséges pennám, ezekben a nehéz időkben is segíts fölrajzolni a fontos szavakat a papírlapra, lélekkel és bátorítóan, ahogy a légtornász is minden bizodalmát a kötelekbe helyezi.

(A szerző újságíró)