Kondor Katalin

Vélemény és vita

A harangok itthon maradnak?

Az egyházak mindennapi szolgálatukban szívükön viselik a nemzeti összetartozás ügyét

A keresztény kultúra ismerői tudják, hogy húsvét nagycsütörtökjén a harangok Rómába mennek. Mégpedig azért, mert e napon, az utolsó vacsora napján gyásznapot ültek Jézus és tanítványai a Getsemáné-kertben. Tudták, hogy az áldozat, az ítélet, a keresztre feszítés végrehajtása másnap bekövetkezik. A gyász pedig csendet igényel. A feljegyzések szerint egyébként csak valamikor a 15. században alakult ki az a szokás, hogy nagycsütörtökön elhallgatnak a templomi harangok, s legközelebb csak nagyszombaton szólalnak meg. S megint csak a legendák őrzik, hogy amikor megkérdezték az emberek, miért nem hallják a harangokat, akkor azt a választ kapták, azért, mert elmentek Rómába gyászolni. Ugyanis Róma akkorra már a keresztény egyház központja volt.

A nagyhét már jócskán mögöttünk van. A magyar nemzetnek viszont a harangzúgás nemcsak a húsvéti ünnepeket idézi, hanem a történelmet is. Nándorfehérvárt és Trianont, amikor a szégyenletes „béke” megszületett, és Magyarország darabokra szaggattatott.

Ez a tragédia Magyarország számára mindmáig élő, szomorú és fájdalmas esemény, amelyet számos tudós, politológus, történész és újságíró magyarázott már. Azoknak pedig, akiknek családja a szétszaggattatást el- és megszenvedte, életük végéig múlhatatlan sebeket okozott.

Trianon befejezetlen, s az is meglehet, befejezhetetlen mondat a magyarság történelmében. Tudjuk azt is, a gyászt száz esztendővel ezelőtt úgy fejezték ki a meggyötört Magyarország polgárai, hogy a templomokban ugyanabban az időben megszólaltak a harangok. Magyarország gyászolt. Ez tény, ezen vitatkozni nem érdemes. Azon viszont kell és lehet is, hogy miképpen emlékezzünk, ám abban nem lehet vita, hogy a gyásznapot és az ünnepnapot egyaránt tisztelni kell. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és a Kárpát-medencei magyarság Evangelizációjáért Alapítvány felhívást tett közzé, amelyben felekezettől függetlenül kéri a Kárpát-medencei egyházközségeket és gyülekezeteket, hogy harangozással és imával emlékezzenek Trianon százéves évfordulójára június 4-én. Akkor és abban az órában, amikor a szégyenletes „békediktátum” megszületett. Szép és teljesíthető kérés. Teljesíthető, mert nálunk még vannak templomok és bennük harangok, szép pedig azért, mert ezzel azokra is emlékezünk, akik átélték azt a – már komoly történészek által is igazságtalannak ítélt – szomorú napot. Rájuk is emlékeznénk.

Most, amikor ezt a cikket írom, még nem tudom bizonyosan, teljesítik-e ezt a kérést a felekezetek. (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia jelezte, országszerte megszólalnak a harangok, Belföld 2. oldal – a szerk.) Mert vannak az életben jelképes dolgok, amelyek észérvekkel talán meg sem magyarázhatók. Mint ahogy azt is nehéz lenne elmagyarázni, ami nyolc esztendővel ezelőtt történt, bár sokan már valószínűleg elfelejtették. Ugyanis 2012-ben a magyar keresztény egyházak ezt a kérést közös nyilatkozatukban elutasították. Hozzáfűzték, a templomi harangok istentiszteleti alkalmakkor, illetve az egyház liturgikus rendjéhez, szakrális eseményekhez kapcsolódva szólnak. Külön kihangsúlyozták, hogy az egyházak mindennapi szolgálatukban szívükön viselik a nemzeti összetartozás ügyét, és teszik ezt nemcsak hazánkban, hanem a Kárpát-medencében és a világban élő magyarság között is.

Pedig – gondoltuk akkor, és gondoljuk ma is, hogy – a jelképes cselekedetnek ereje van. Ez esetben nemzetösszetartó ereje. A nemzettudat erejére és erősítésére márpedig nagy szükség lenne ebben az országban. Mint ahogy annak tudomásul vételére is, hogy a lelki fájdalom akkor is erős, ha az ember tudja, hibázott. Sok hiba történt a trianoni döntéshez vezető úton is, ezekről bárki tájékozódhat számos megható regényből, elbeszélésből és persze történészi elemzésből.

Ám ettől nekünk még fájhat Trianon. S éppen ezért méltónak érezzük, ha a harangok nem mennek el itthonról, és megszólalnak.

Térjünk vissza a dolgos hétköznapokhoz. Ugyanis a napokban újra „fellángolt” egy vita. Honi magyarság- és történelemellenes hazaárulóink megfújták a harci kürtöt, s mert már koronavírusügyben nincs több ötletük, hogy a kormányt miképpen üssék-verjék, hát előkapták rögvest augusztus 20. napját, és a hosszú évek óta e naphoz kapcsolódó tűzijátékot. Amely most – a tervek szerint – még ünnepélyesebb lesz, mint máskor. Mégpedig azért, mert akkor avathatjuk fel a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét, amely az ezeréves, a Szent István királyunk által Szűz Mária oltalmába ajánlott Magyarországnak állít mementót. Az emlékhely állítólag gyönyörű lesz. És bizony a szervezők tűzijátékot is ígértek.

Több se kellett az ellenzéknek, jelesül talán elsőként Bangónénak! Ő rögvest javaslattal állt elő, mondván – mit mondván, rikácsolván! –, hogy a kormány a leendő ünnepre tervezett tűzijáték hatalmas költségét fordítsa a magyar emberekre, a családokra, a nyugdíjasokra, különösen most, amikor emberek élete, biztonsága van veszélyben. Mert ilyenkor nem cirkuszra, hanem kenyérre van szükség. Sokat gondolkozhatott a képviselő ezen a javaslaton, kár, hogy már ezerszer hallottunk tőlük ugyanilyen tippeket, mert ők mindig tudják, kire, mire kell fordítani a pénzt, csak éppen, amikor náluk van, valahogy elfelejtik kiosztani. Amúgy meg egy ilyen állami ünnepen a cirkuszt emlegetni nem vall valami kifinomult lélekre.

Ha a cirkusz és a kenyér összekapcsolásáról van szó, magam is kenyérpárti lennék, ám itt megint csak azzal állunk szemben, hogy nekik – mert Bangóné nincs egyedül – soha, semmi sem szent. Így kíváncsian várjuk, ha
a haranggal rendelkező templomok úgy döntenek, harangszóval tisztelik meg a gyásznapra emlékezőket, vajon milyen levelet ír majd a képviselő. Cirkusznak nevezi-e majd az effajta emlékezést? Amúgy pechje van, mert az anyagi ráfordításba nem tud belekötni. A harangozás ma már ingyen megy, mert automatizált, a harangozók megfizetésére már csak kevés helyen kell költeni. De arra azért vigyázzon vagy fizessen meg egy helyesírás-szakértőt, hogy meg ne sértse a címzetteket. Ugyanis a papok, lelkészek, de még a harangozók is ismerik a magyar helyesírás szabályait.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Rab Irén

Rab Irén

Emberi méltóság a vágóhidakon

ĀÉs most itt van a húsiparral kapcsolatos botrány Németországban. Pár napja arról olvasok, hogy a vágóhidakon százával regisztrálják a koronavírus-fertőzötteket

Veczán Zoltán

Veczán Zoltán

Korsó a kútra

ĀTörtént egyszer Európa fő-fővárosában, hogy két kiküldött kolléga a fárasztó munkanap végeztével úgy döntött, felkeresi a leghíresebb kocsmát, hogy megmártózzon annak háromszázféle sörében

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom