Boldogasszony néma forradalma

Horváth Dezső kollégámmal már csak beszorulni tudtunk a tömegbe az ősi alsóvárosi temetőben – ez a városrész és ez
a temető a legősibb ős-Szeged maradványa, alig kőhajításnyira a Mátyás téri, már a török időkben is álló alsóvárosi templomtól és a szintúgy őstemetőtől, ahol a legenda szerint Dózsa feje nyugszik Juhász Gyula örökszép költői tanúsága szerint (is).

A legszögedibb szögedi, ahogy ma már mindenki ismeri, a magyar néprajz, a magyar szakrális néprajz egyik legnagyobb alakjának végső nyughelye nem is kerülhetett máshova, csak ide és csakis ide. Csakhogy négy évtizeddel ezelőtt még egészen más szelek fújtak Magyarországon és a Dél-Alföldön, Szegeden különösen. (Arrafelé olykor mintha még máig azok fújnának. De ezt most inkább hagyjuk.)

Ma már szobra van Bálint Sándor bátyánknak az őstemető helyén álló téren, az alsóvárosi templom mellett és a Dóm téri panteonban is, Újszegeden művelődési ház viseli a nevét, igaz, szülőházát pár éve hagyták barbár módon lebontani, de kapni könyveit, hivatkoznak rá, számon tartják – íme, sokadik változatban az ősi Kárpát-medencei igazság:
a halott magyar már jó magyar is lehet. (Igazából csakis a halott – rebellis – magyar a jó magyar, persze.)

Álltunk, álldogáltunk Dezsővel a tömegben és a májusban, tudtuk, hogy a város pártvezetése egyáltalán nem képviselteti magát – a Komócsin-klántól, „Milu” bandájától mást nem is lehetett elvárni. Eszelős, vad gyűlöletüktől ennél sokkal több is kitellett, a bíróság elé citálástól a teljes kitaszítottságig, mellőzésig, üldözésig. Pár éve Dezső vitt el Sándor bácsihoz is, egykori gimnáziumom tőszomszédságába, a Tisza-parttól néhány méterre, a Tömörkény utcába – kollégám szomorkás mosollyal a közeli, a partra jobb felé kikanyarodó házak egyikére mutatott: amott meg, itt a szomszédban, a Komócsin lakik…

Sándor bácsival az ember percek alatt úgy érezhette magát, mintha ezzel az angyali lelkű és mosolyú idős férfival évtizedek óta valamiféle nagyapai–unokai viszonyban állna, úgy is kezdhetett el vele beszélgetni. Egyszer csak közbevágott: ejnye, kedves fiam, de szép szögediesen beszélsz, tán alsóvárosi vagy? Nem, Sándor bácsi, rókusi, vallottam be röstelkedve. No nem baj, legyintett jóságosan.

A szertartás végén hirtelen megzendült a temető. Ezer meg ezer torok kezdte énekelni a dalt, amit akkor még alig-alig ismertem, csak egyszer-kétszer hallottam, talán még azt sem tudtam, hogy ez volt a régi magyar himnusz: Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk… Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról. Nyeldekelve körülnéztem, láttam, Annus Jóska, az író, a Tiszatáj főszerkesztő-helyettese áll ismeretlenek között a közelemben, fogalmam sem volt róla, hogy alig egy évtized múlva szoci képviselő lesz, és majd kiderül róla, hogy ügynök volt – ez a maroslelei, bátyám korú férfiú velem mindig jóságosnak-jóindulatúnak, kedvesnek és segítőkésznek mutatkozott… Állt, énekelt hangosan, és kétoldalt az arcán végtelennek tűnő patakokban folytak a könnyek. Bennem mindig ez a kép marad meg róla, Bálint Sándor nagy temetésének köszönhetően.

Hogy négy évtizeddel ezelőtt Boldogasszony anyánk kollektív emlegetése közben egyfajta néma forradalom részese lehettem: kapizsgáltam kicsit, emlékszem, Dezső célzott is ilyesmire hazafelé, de igazából, attól tartok, csak ennyi év után, mostanra lehet meg- és átérezni a régi-régi, több évtizeddel ezelőtti boldogasszonyos–forradalmas néma küzdelmek áhítatát. Talán nem is tudja az ember, min rendüljön meg jobban: Bálint Sándor bármelyik művén, ha itt-ott beleolvas, vagy imádott szögedi népének búcsúján? A szovjet gyarmati lét kellős közepén, midőn Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk, Dózsa feje vagy éppen csak az alsóvárosi, dél-alföldi ősök makacsul kitartó kísértetei jártak körülöttünk konokul, egybefonva kedves idősebb kollégámat és Annus Jóskát, az alsóvárosi és a rókusi magyarokat. Meg azt az időtlen magyar univerzumot, amely így mutatkozott meg egy negyven évvel ezelőtti májuson is, megszállott hazában, posztsztálinista gengsztermaffia uralta városban, dalolva és sokasodva, akkor és mindörökké.

(A szerző író)