Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Autózni az óceánig

Már egyre gyötrőbben érzem, hogy menni kéne, tovább, sokáig, a hegyeken túl

Ha kérdezték mostanában, mi hiányzik nagyon itt az „önkéntes” fogságban, még sohase mondtam, hogy az autózás. Pedig igaz! Tényleg összekapcsolódik egy kicsit az autó és a szabadság, akármilyen banálisan hangzik. Az a bizonyos „meseautó”, nem az ávós, hanem a filmbéli, húszezer pengőbe került, de a harmincas években lehetett hatezer pengőért is új autót venni. Kis Adlert, Skodát vagy valamelyik francia márkát. Jól ismerték Budapesten Rassay Károly ellenzéki vezér nagy Renault-ját, amellyel szívesen parádézott a Nagykörúton vagy a Sváb-hegyen. Korombéli egyetemi tanár már nyolcszáz pengő felett keresett akkor, fél év alatt összejöhetett a hatezer pengő. De a tanárok ritkán vettek autót, inkább vasúton mentek a tengerig, mintsem autóval az óceánig.

Jogosítványomat 1982-ben szereztem meg. A vizsga havas, csúszós úton volt, valahol a Népliget környékén, s én úgy gondoltam, határozott, gyors mozdulatokra van szükség a hátsó ülésen ülő vizsgabiztos meggyőzésére. Így is tettem, éppen a határon autózva a csúszós macskakövön, úgyhogy a vizsga feltűnően rövidre sikeredett. Még egy Y valahol a székháznál, és már meg is voltunk. A vizsgabiztos tekintetében megkönnyebbülést láttam, amikor elköszönt. Autóm persze nem volt, apám pedig annyira szeretgette a sajátját, hogy elkérni eszembe sem jutott. Emlékszem, mennyire megviselte, amikor egyik reggel lenézett a teraszról, és furcsán állt a Fiatja. Lerohantunk, s láttuk, hogy az autó négy, feltűnő szakszerűséggel rakott téglatornyon áll, a kerekek meg sehol. Káromkodott az öreg, és misztikus szavakat mormolt. Ilyeneket, hogy „felni” meg „radiál”.

Házasságot 1983-ban kötötem, s attól kezdve minden hétvégén az egyik új művelődési házban dolgoztunk egyetem mellett. Sokszor késő estig kellett maradni, a buszunk elment. Ezért autóvásárlást határoztunk el. Az Ecseri mellett ki is néztem egy éltes, mustársárga Skoda 100-ast. Megállapodtunk. Ezzel jártunk aztán dolgozni. Hosszú utakra nem, mert nem bíztam a járműben. Ezt az érzésemet erősítette, hogy időnként különleges szeánszokat kellett tartanunk, hogy beinduljon. Az egyikre most is emlékszem. Ülünk a behavazott autóban, már majdnem éjfél van, a kihalt Almássy téren mégis mintha valaki figyelne. Épp csak tenyérnyi helyen látunk ki. Ilyen lehet lavina után egy lyukban, amikor még csak egy pici nyíláson át látszik valami fény. Kevés lámpa világított, a kandeláberek izzói különösen vonzották a környékbeli fiúk lendülő fantáziáját. Nem indítottam rögtön. Talán ez volt a baj. Összenéztünk. Valami bizonytalanság lehetett a szememben, Gitta bátorítóan mosolygott. Látszott a tekintetén, hogy bízik bennem, de azért kicsit tart is a dologtól. Valami tréfával elhessegettem a bizonytalanságot, és indítottam. Meg se nyekkent. Semmi baj! Ilyen esetekre volt néhány trükkünk. Várni, tízig számolni, minden kapcsolót, gombot megmozgatni. A műszerfalra csapni, a motorháztetőt felnyitni (ez hátul volt), a pedálokat pumpálni, egy-egy vezetéket megérinteni (szakszerűen, gondterhelt arccal), s ha semmi nem sikerült, a végén jól belerúgni. Mind végigcsináltam, s visszamásztam az igluba. Megint egymásra néztünk. Megint mosolygott. És az autó beindult. Ő persze delejes csodatévő kisugárzásának tudta be a dolgot, s be kell vallanom, én is hajlottam erre a magyarázatra. Egész életemben hajlottam rá.

Aztán egyszer fel akartam emelni a Skodát: emelő középre, tekerem. Recsegve hajlik. Csupa rozsda. A végén még kettétörik! Eladtam egy BKV-ellenőrnek. Egyszer a hatos villamoson kérte a jegyemet. Megmutattam. Ártatlan arccal megkérdeztem, hogy szuperál a kocsi? Minden OK – mondta. Skoda csehül azt jelenti, sajnos.

Aztán következett a Wartburg. Hatalmas autó, az áramvonalra nem sokat adtak, kétütemű, de német! Szerettem azt az autót. Rettenetes zöld színe volt, mint akkoriban oly sok mindennek, ami fémből készült, a kocsmaasztaltól a vaskerítésekig. Végigcsináltunk vele két költözést. Első lányom születésekor nem indult, de a rádióján egész jól bejött a Szabad Európa. Egyszer a professzorom megkért, vinném el Komáromba. Ez is télen volt, nem tudta, hogy fűtés nincs. Amit hazafelé kaptam! A jármű megérte a rendszerváltoztatást. Volt akkor egy akció a kétüteműek lecserélésére egyéves BKV-bérletre. Jobban jártam volna, de én inkább eladtam egy féléves bérlet áráért. Aki elvitte, örült neki. Drukkoltam, hogy legalább érjen haza vele. Megkönnyeztük Gittával, amikor igen nagy hanggal kifordult az utcából. Velünk volt a legszebb időkben.

Ladám nekem is volt, elbűvölő kávébarna színben. Az már autónak számított, beálltam vele a garázsba is. Ez nem mindig sikerült csont nélkül. Néha itt, néha ott súrolta a vaskerítést vagy a garázsajtót. Egyszer egy szerelő meg is kérdezte – hitetlen arccal körbejárva a kocsit –, mondja, magánál csak oldalára fordítva fér be a garázsba a kocsi? Ezzel fordult elő egyszer, hogy a Szentendrei úton hazafelé jövet „kiakadt” a gázpedál. Beesett valahova. Legurultam egy mellékutcába. Megkerestem a pedált és „visszaakasztottam”. Beültem és mentem tovább. Kicsit merengtem, hogy mi van akkor, ha a fékpedál akad ki? Egyre jobban fáradt ez is – már nagykorú lehetett –, így becseréltük egy BMW-re. Ez volt az első alkalom, hogy Gitta is eljött. Szép, ezüst BMW volt, persze használt. Így is sokat ráfizettünk. Nem volt vele nagy baj, csak valahogyan, rejtélyes módon beázott. De csak ha esett. A szervizben fél óráig locsolták, egy csepp víz nem jelent meg a műszerfalon. A problémát végül az oldotta meg, hogy összetörtem. Elbambultam. Ki a fene tett ide lámpát? – ez volt az első gondolatom a Bajcsy-Zsilinszky úton.

Akkor vettünk egy használt Mi­tsubishit. Gyönyörű színe volt. Gyuri azt mondta, leemelve valamilyen sapkát a motorban, hogy ez teljesen rendben van. Drága volt. De ebben már bíztam. Külföldre is elmerészkedtünk. Bejártuk vele Észak-Olaszországot és Toszkánát. Hátul elfért a feleségem a két pici lánnyal. Talán az volt a legszebb utunk. Mint mindig, semmi előszervezés. Ahova jutunk, ott szállunk meg. Gitta bármelyik szállodába bement, mindig volt szállás. Kilátással a katedrálisra! Hazafelé. Zuhogott az eső. Sötét. Nyomtam. Még arra volt erőm, hogy a kertbe beálljak. A garázst már nem nyitottam ki. Le kellett tenni a babákat. Alig álltam a lábamon. Másnap reggel megyek ki. A kocsi meg se nyekken. Se kép se hang. Trélerrel ide-oda. A komputer. „Japánból kell hozatni” – így a gondterhelt arcok. Elbúcsúztunk ettől a szép autónktól. Ma sem értem, hogy mi történt. Min sértődött meg, s miért hozott haza? Bárhol otthagyhatott volna.

Akkor vettük az első új autónkat, egy Volkswagen Polo Classicot. Szép volt, jó volt. Prágába mentünk vele, s belénk jött hátulról egy Toyota T 34-es, ami nekilökött az előttünk álló járműnek. Ezt már megírtam, de aki nem olvasta, elképzelheti, hogy szigetelőszalaggal rögzített tartozékokkal hogyan jutottunk haza. Már soha nem lett az igazi. Azért az a kis Polo elvitt Rómába, Prágába, Abbáziába, a Tátrába, talán Erdélyben is ezzel voltunk. Aztán itt, a Szentendrei úton még egyszer belém jöttek. Megadtam magam a sorsnak, és eladtam.

Akkor Gitta vette kezébe a dolgokat, egy Renault Mégane-t vettünk. Együtt gondoltuk ki, de ő intézkedett, csak telefonon hívott fel, hogy milyen színű legyen. Az volt a legjobb autónk. Tíz éven át soha semmi gond nem volt vele. Amikor egyedül maradtam, beültem az autóba, és elmentem Olaszországba. Hazafelé Budára érve egy hirtelen elhatározástól vezéreltetve felhajtottam a Margit hídra, át Pestre, és megálltam a „Fehér ház” parkolójában. Néhány percre szálltam csak ki. Egy pillantásra a budai panorámára. Visszaültem, és a kocsi nem indult el.

Eladtam. Jól átvertem magam. Kiválasztottam egy újat csak azért, mert a történetírás múzsájáról volt elnevezve. Most, hogy bezárva vagyunk, egyre gyötrőbben érzem, hogy menni kéne, tovább, sokáig, a hegyeken túl, autózni egészen az óceánig.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Rejtő és Thunberg

ĀFricska. Rejtő Jenő fantáziáját is felülírja a mai világ valósága

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (11.)

ĀLassan kezdünk hozzászokni, hogy a magyar gazdasági növekedés évről évre minden várakozást és előrejelzést felülmúl, és az Európai Unió élmezőnyében van – írtam három hónapja épp e hasábokon