Európa Sor(o)stalansága

Kertész Imre híres regényének címe igazi filozófiai telitalálat. A görögök több mint kétezer éve lételméletileg máig is helytálló módon határozták meg, hogy mi is az a sors. Azért használtak két fogalmat az idő megnevezésére, mert tudták, hogy egyszerre kétféle időben él az ember. Az egyiket kronosznak nevezték, ez mérte az időben véges egyszeri, megismételhetetlen, empirikusan átélt életet. A másik volt a kairosz, ami viszont a végtelen és egyetemes létezés, az öröklét megjelölésére szolgált.

A sors az ő értelmezésükben az a közvetítő mező, ami összeköti az életet a léttel. Sorsa csak annak lehet, aki az egyszeri életét mindig képes beilleszteni az egyetemes létezésbe, aki viszont erre képtelen, az sorstalan marad.

Két olyan esemény is történt mostanában, ami drámai módon mutathatja meg, hogy Európa képes lesz-e visszatalálni történelmi sorsának ívéhez, vagy végleg sorstalanságba hullik.

Az egyik a német alkotmánybíróság döntése, amelyben alkotmányellenesnek minősítette mindazt, amit a globális pénzhatalmat képviselő Európai Központi Bank 2015 óta művel, s ebben az ügyben illetéktelennek nyilvánította a globális fegyelmező hatalomként működő Európai Bíróságot. A másik pedig Soros György elképzelése arról, hogy az Európai Uniónak örök kötvényt kellene kibocsátania, hogy uralni tudja a kibontakozó válságot.

Érdemes eltöprengenünk azon, hogy e két kérdés miként kapcsolódik össze, s vajon milyen esélye van Európának arra, hogy ezt felismerje. Az európai integráció a kezdetektől fogva hamis lételméleti talapzaton nyugodott, de ez hosszú ideig nem tudott láthatóvá válni. Az ontológiai hamisság két bevallhatatlan alappillérre épült.

Az egyik az volt, hogy a globális hatalmi rendszer számára az anyagilag erős és sikeres, de persze általa szigorúan ellenőrzött Nyugat-Európa fontos látványtechnikai fegyver, „kirakat” volt a szovjet birodalommal szembeni globális háborújában. Majd ehhez kapcsolódóan ez az erős és lendületes Nyugat-Európa nélkülözhetetlen maradt a kelet- és közép-európai félperiféria „bedarálása”, vagyis a „nagy demokratikus rendszerváltási” folyamat során és részben azt követően is.

A másik, hogy a gazdasági rendszerek komplex összenyitása a globális tőkestruktúrák európai egységei számára jelentős mértékben csökkentette a tranzakciós költségeket, ami tovább fokozta a végtelenül növelhető jólét illúzióját. Ahhoz, hogy ez a hamis léttalapzat hihető és legitim legyen, mindezt le kellett önteni a fennkölt, ám hamis „örök európai értékek” cukormázával, és bár ezt senki sem vette igazán komolyan, de amíg a globális hatalmi szuperstruktúra érdekeltsége fennállt, addig ebből semmilyen súrlódás nem származott.

Csakhogy, amint Bibó István fogalmaz, ha egy emberi közösség a hazugságok ilyen zsákutcájába beleszorul, ez előbb vagy utóbb elvezet a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez. Ez az értelmi és erkölcsi lezüllés részben oka, részben következménye a végzetes demográfiai hanyatlásnak is, így Európa „eladósodása” most már anyagi, fizikai (népesség és egészség) lelki, erkölcsi, szellemi értelemben teljessé vált.

A járvány és főként az ezt kísérő nagy világleállás egy vészesen megrendült, hanyatló Európát talált telibe, és ez most egyszerre hozza felszínre az egész történelmi konstrukció hazug és hamis voltát, a minden létdimenzióban látványosan megmutatkozó deficitet.

És egyúttal azt is, hogy Európa uralmi struktúrái még mindig „előre menekülnének”, vagyis a léthazugságok bevallása, a megrendítő valót elbeszélni képes narratíva és az erre épülő stratégia kidolgozása helyett még mélyebben nyomulnának be a zsákutcába. S mivel ez nem nagyon sikerül, így eddig elképzelhetetlenül brutális hangnemben éppen azokat próbálják felelőssé tenni, akik, mint Orbán Viktor is, ezt jelezni kívánnák.

A német alkotmánybíróság döntése azt mutatja, hogy a német elit egy része viszont felismerni véli, hogy bármilyen fájdalmas is, de eljött a szembesülés órája. Az euró, ami valójában nem más, mint a negyedik német birodalmi márka, most azért került végveszélybe, mert mind a nyertesek, legfőképpen a német elit, mind a vesztesek, főként a déli periféria népei, egyaránt kényelmesnek tartották a hazugságok eddigi rendszerét, amit a járvány és következményei tesznek most brutálisan folytathatatlanná.

Ráadásul a globális hatalmi szuperstruktúra, amely egyre inkább elveszteni látszik ellenőrzését a világ alapvető folyamatai felett, most már nemcsak, hogy nem érdekelt az erős és egységes európai rend meglétében, hanem több okból is Európa szétesését s hanyatlását kívánja elérni, ezt a törekvését egyre világosabbá is teszi. Ennek megnyilvánulása, hogy Soros György személyében megjelent most a végfelszámoló is.

A Soros által felvázolt stratégia, miszerint Európa kizárólag egy örökjáradék-kötvény segítségével lenne képes kikeveredni ebből a reménytelen helyzetből, valóban mindent megoldana, csak nem úgy, ahogy azt a spekuláns sugallja. Ez ugyanis valójában egy olyan részvénytársasággá alakítaná át Európát, amelynek „ellenőrző pakettjét”, vagyis a döntések monopóliumát Soros és az általa képviselt globális hatalmi szuperstruktúra tartaná a kezében.

Márpedig ez a hatalmi komplexum most már Európa teljes felszámolására tör, legfőképpen azért, hogy a vele szemben történelmi alternatívaként megfogalmazódó, Európát, Oroszországot és Kínát magába foglaló eurázsiai együttműködési rendszer kialakulását csírájában fojtsa el.

Európa végzetes sorstalanságát tehát most Soros jeleníti meg.