Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Szellemi gravitáció

Ha van nemzet, amely el tud szakadni a földtől, a realitásoktól, amely az igazáért, hitéért, szabadságáért a világ fölé is kitárja a szárnyait, az a miénk

Ismerünk számos olyan életművet a magyar és világirodalomban, festészetben, zenei életben, színművészetben, amely maradandó ugyan, de amelyről mégis úgy érezzük, hogy valami hiányzik még belőle. A legcsillogóbb gyémánt nem került napvilágra, hogy a fény millió sugárra törjön benne, s ellentmondást nem tűrően eljusson a világ minden zugába. Ennél bosszantóbb, ha úgy érezzük, hogy bizony itt csillog az a gyémánt – mi látjuk –, de a fényei megfakulnak, és el is halnak a természetes és mesterséges szűrők, akadályok által. Alig jutnak el a mi kis dombjainkig, csak a legfényesebbek az egykori őrző bércekig, és tényleg kivételes, ha azon túl is fényesen csillognak.

Nem csak a művészetekben, tudományban lehet ez így. Az élet minden területén. Biztosan mindenki ismer olyan embereket, akikről érződik, hogy nem sikerült azt az utat sem bejárniuk, amire képességeik alapján predesztinálva voltak. Saját hibájuk, gyengeségeik, kishitűségük vagy a korszellem akadályai okán. Ez utóbbit ma trendnek hívják. Ennek csak kisebb része az ízlés, nagyobb – és ártalmasabb – az a megmagyarázhatatlan értelmi gravitáció, amely lehúzza az emberiséget a maga természetes szellemi nívója alá. Mintha ez a lélekölő, szellemölő erő egyre növekedne. Nem tudom, van-e ennek bármi természettudományos magyarázata, de még az sem lehetetlen. Inkább másra gondolok. Valami lelki tehetetlenségi erőre, amely egyre mélyebbre és mélyebbre húzza a szellemet. Ahol már fulladunk. S a fulladás érzése elviselhetetlen. Minden fájdalomnál rémesebb. Tapasztalatból tudom.

Érzem, állandóan éreztem ezt a fullasztó kulturális gravitációt. Csak azokban az öntudatlan pillanatokban tudtam feledni, amelyekből kevés adódott ez életemben. Ilyet csak a szerelem, a legmélyebb szeretet okozott. Az álmok misztikus világa inkább csalódást hozott. Mintha én magam csak szereplőjük lettem volna. Szerepet játszottam. Mint az életben is sokszor. Az imában nagyon hittem, de nem szólított el az Úr a révületbe, nem tudtam legyőzni a kishitűséget. Érzem, hogy láttam és hallottam is Őt, de a tanítványa, katonája, mosolyomban szolgája akartam lenni. Ó, az a gravitáció, amely nem engedett valóságos tornyot, katedrálist építeni! Amely miatt beértem a szavakkal, kard helyett tollal. S hol az a gyémántfény, fényhang, amelyet legalább azok meghallanak, megéreznek, akik itt a közelben, a bérceken belül élnek! Elveszett?

Mindennapos eset. Viszont ez a mélybe húzó vonzás nemcsak az embereket érintheti, hanem a közösségeket is. Népeket, nemzeteket is. Jól érzékelhető Nyugaton és Keleten, fenn, Északon, leginkább Euró­pában és Észak-Amerikában. Vajon a mi nemzetünkkel mi a helyzet? Itt, a Kárpát-medencében nagyobb lehet ez a romboló tömegvonzás. A vonzás rombolása. Olyan szívesen rávágnám, hogy dehogy! Hiszen tudunk mi szárnyalni. Ha van nemzet, amely el tud szakadni a földtől, a rea­-litásoktól, amely az igazáért, hitéért, szabadságáért a világ fölé is kitárja a szárnyait, az a miénk. Igaz, néha a szemébe úsznak véres fellegek, hóba fagyni is tud, hevülni is egyszerre, előbbihez jeges, fehér vér jár, utóbbihoz feketére sült bőr. Nem is olyan régen jégmezőkön, távolban, idegenben megfagytak ezrek és tízezrek. S itthon felgyújtott magyar falvakban elevenen égtek halálba a gyermekek, asszonyok, idősek.

Ránt magával a világ, le a mélybe. Egymagában egyetlen nemzet sem állhat ellen. Túl nagy erő ez és túlságosan fontos, mert nélküle szintén nem élhetünk. Megállapítani a harmóniát a természetes, szükséges – isteninek is mondhatnám, de nem akarok elrettenteni senkit – gravitáció és a szellemi, lelki, azaz emberi gravitáció között, ez az emberiség legfontosabb feladata a jövő évtizedben. Meglelni a spirituális össz­hangot, amelyet már annyiszor szétziláltak. Az összhang mára nagyon megbomlott. Főleg a lelkekben. Nem a teremtéssel van a baj, hanem azzal, hogy a Teremtő helyére vágytak és vágynak sokan. Szánalmas gondolat, hisz hitetlenségük révén létük idejét maguk korlátozzák a földi élet rövidke idejére. S mert ez az idő tényleg rövid: csikorognak, tipornak, pusztítanak, míg csak ki nem döglenek. Akár a Földet is elpusztítanák kicsinyes, sőt nevetséges „győzelmeikért”. Micsoda győzelmek! Megbuktatni egy kormányt, elfoglalni egy országot, fiktív „értékeket” felhalmozni, mert mit jelent az, hogy százmilliárd dollár, euró vagy dirham? Egy fikciót.

Az összhang látványosan megbomlott, sokan érezzük, hogy dől az annyi orkánnak ellenálló tölgy. Hagynunk kellene, persze, dőljön csak ki, hiszen beteg már. Pusztuljon ez a meghasadt, megrohadt, megférgesedett világ. Majd egy idő után kidugjuk a fejünket a hóból, kinő a jég szorításából is a virág, az új élet. Felaprítjuk majd a kidőlt tölgyet, kunyhó, szerszám, zsindely s még tűzifa is lesz belőle. A tűz melegénél leverjük magunkról a mocskot, vért, sarat, s mindjárt könnyebbek leszünk, harmóniába kerülünk a természettel, önmagunkkal, és harmóniába kerül a természetes és a szellemi gravitáció is. Itt lesz a feltámadás. De nem akarjuk, nem merjük. Megtámasztjuk a tölgyet. Vállunkkal, hátunkkal tartjuk, amíg valaki faragott támasztékot eszkábál, akkor elengedhetjük, mehetünk tovább. Még egy kicsit tovább a hűs árnyak alatt. A támaszték sokba fog kerülni, talán százmilliárd dollárba is, de úgy fogjuk érezni: megérte. S minden marad a régiben. A fullasztó szellemi gravitáció éppúgy, mint a kicsinyes győzelmek tora s a milliárdok misztériuma.

Fog-e jönni olyan szellem, amely meggyőz minket ama kristálygyémánt sugarainak erejével, hogy van más út is? Nem kell, sőt nem szabad hagyni, hogy a tölgy kidőljön, de más eszközökkel kell megakadályozni a dőltét. Ennek a szellemi, kulturális gravitációnak a leküzdésével. A világban ma a középszerűség jutalma siker, pénz, ünneplés, rang. Ugyanakkor harag, megvetés, gyűlölet, irigység s minden efféle is. A középszerűség már szenzáció. Hír. Hogyan lesz velünk? Bennszorul-e a legfényesebb gyémánt, amely megmutatta volna az utat, mert nem volt erőnk a középszerűség jégtakarója alól ököllel utat törni magunknak a nap felé? Vagy felcsillan az a kristálygyémánt, de fénye elhalványul a mesterséges szűrők, akadályainál? Vagy sikerülhet megtörni ennek a bilincsbe verő, fullasztó mélységnek az erejét s kiszabadulni, szállni az üstökösökkel, a csillagokkal? Minden nemzedék nagy talánya ez.

Most egy világjárvány, egy millió arcú martalóc garázdálkodásának elején járunk. Sokak szerint már „lecseng”, s majd minden mehet tovább. Mások esküsznek, hogy semmi sem mehet tovább ugyanúgy, mégis megy tovább, mert hát úgy még nem volt, hogy sehogy se lett volna. S ugyanolyan két nap nincs is. Szóval a szellemi gravitáció nem csökkent, bár remélem, nem is nőtt. „Lecseng”, ez a szó csaknem vadságra ösztönöz, ez a szó már kínosan mélyről kong. Ez a tanulni nem tudó, öntelt középszer hangja. A világjárvány valójában mostanában kezdődik, amikor lassan, óvatosan visszatér az élet a régi kerékvágásba. A tölgyet megtámasztják, s aki nem bírja már tartani, hát ne vonítson, menjen el szépen, csendben. Aki nem bírja nézni, hogy a támasztékhoz a föld gyomrából hoznak anyagokat, s kivágnak egy erdőt, az se vonítson, de ha vonít, akkor is tegye középszerűen.

Az én szívemre jégszilánkok fagytak. Nem szeretném, ha kidőlne az a tölgy, amelynek levelein mindannyiunk arcmása felismerhető. Az erezet mutatja az értéket, a levél színe az időt: bronz, arany, parázs, hamu. Az emlékezet helyei, a szép iskolák, egyetemek, múzeu­mok egy-egy levelet, ha lehullott, lepréselnek, tablókon mutogatják, magyarázzák. Mi ér többet, a világszerte ismert középszerűség vagy egy nemzetbe szorult isteni nagyság? Hiába, én az utóbbira szavazok. S kívánok a világnak sok helyi szárnyaló nagyságot. Ha itt-ott nem fulladunk, akkor már egy ritmusra is lélegezhetünk. Északon és Délen, Keleten és Nyugaton. S ez nem a globalizáció zakatolása lesz, hanem valami szép, emberi feltámadás.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Geri dugója

ĀFricska. Karácsony Gergelyt még az ág is húzza! Hiába veszi körbe magát negyvenegy tanácsadóval, és mint jó internetes városvezető, laptopokkal és okostelefonokkal, most abban sincs sok köszönet

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (10.)

ĀA brüsszelita siserehad hazudik „reggel, éjjel meg este”, rágalmazzák, fenyegetik a magyar kormányt