Boros Imre

Vélemény és vita

Privatizáció vagy tervezett kifosztás? (6.)

Eljött az ideje, hogy az ország kirablása történetének legfőbb hazai intézményéről – úgy is lehet mondani, hogy spiritusz rektoráról –, a Magyar Nemzeti Bankról (MNB) is szót ejtsünk

Korábban az intézményről többször állapítottam meg, hogy a nevében szereplő összes szó: magyar, nemzeti és bank mind megkérdőjelezhető. Nem szolgált magyar érdekeket, főként nem nemzeti érdekeket, és még a bank sem illett rá, hiszen százmilliárdjával termelte a veszteségeket, amiket az adófizetőkre hárított.

A jegybankokkal nekünk, magyaroknak többnyire nem volt sok szerencsénk. Az 1816-ban (a napóleoni háborúk után) alapított Osztrák Nemzeti Bankba még a kiegyezéskor sem vettek be bennünket, csak 1878-ban alakították át Osztrák–Magyar Bankká. Azonban 1867 és 1878 között gabonatőzsdei manipulációk és záloghitelek miatt egy sor magyar jól eladósított középbirtokost a nekik hitező bankok már tönkre is tettek. Közös jegybanki részvétel helyett nekünk a kiegyezéskor be kellett érni egy sebtében alapított és Általános Magyar Hitelbank néven elindult, bécsi gyökerű kereskedelmi bankkal, kizárólagos Rothschild-érdekeltségként.

Ez a bank lett a magyar államrész univerzális bankja, számlavezetője, hitelei intézője, miközben tíz éven belül a hazai banktőke felét is birtokolta. Az első világháború utáni zűrzavarból kijövet hajszálon múlott, hogy nem ezt a bankot avatták jegybankká. Voltak szerencsére gazdaságpolitikai és bankárpatrióták (Bethlen, Popovics, Imrédy). Nélkülük Trianon után nem lehetett volna felállni. Az MNB 1924-ben jött létre új alapításként, és az 1927-ben bevetetett új pénznemből (pengő) no meg a gazdaságból rövid időn belül csodát csinált – ez volt a bethleni konszolidáció.

Az 1947-es kék cédulás választás után jött el az ideje, hogy ismét bankgyarmatosítás alá kerüljünk, azzal, hogy 1948-tól a Magyar Nemzeti Bank a lenini elveket követve pénzforgalmi, deviza- és hitelmonopóliumot kapott. Minden banki funkciót a jegybankba zsúfoltak össze. Ismétlésként említjük meg, Lenin megfogadta Rothschild tanácsát: az a fontos, hogy ki irányítja a pénzforgalmat, mert ott a valós hatalom. Követve a monarchiabeli példát, az 1973-tól elindult eladósodási folyamatban az állam helyett az MNB lépett fel mint hitelfelvevő, saját nevében az államot imitálva. (Ezért az okosságért sem kellett a szomszédba menni, mert a kiegyezés után nagyon hasonlóan járt el az Általános Magyar Hitelbank is. Hiába, a „haladó” hagyomány kötelez.)

László Andor akkori elnököt, aki ellenezte az eladósítást – noha megígérték neki, hogy még jó ideig maradhat posztján –, gyorsan megtanították repülni. Az 1973 és 1988 közötti eladósítás alapozta meg a rendszerváltozást, és azt belső felkentjei úgy is hajtották végre, ahogy az nekik és külföldi partnereiknek tetszett. A parlament tetszetős demokratikus kellék volt csupán, a devizakódex pedig egészen 1995-ig érvényben maradt.

Annak érdekében, hogy a dolog simán is menjen, a nemzetközi rablólovagoknak a magyar vagyon olcsó is legyen, és az egészből a közvélemény semmiről se értesüljön, az MNB-nek sok teendője akadt. Mindenekelőtt időben, a nyolcvanas évek második felében kitömte az ígéretes, exportképes magyar cégeket olcsó fejlesztési hitelekkel, majd közeledve az általuk jól ismert, de a közönség előtt titokban tartott rendszerváltozási céldátumhoz, alaposan felemelte a kamatokat, ezzel csökkentette a vállalatok piaci értékét, mert legtöbbjük veszteségbe ment (A mínuszos cégnek nincs üzleti értéke, úgy kezelik, mint holt tőkét, amit csak sok pénzzel lehet újra életre kelteni.)

Az is a leendő kirablás kiépítéseként fogható fel, ahogy az MNB a bankrendszer reformjában eljárt. Már 1983-ban beengedte a leendő hazai tulajdonú bankok külföldi konkuren­ciáját, amelyekkel közös vállalkozásokat alapított. A hivatalosok közül senkinek sem tűnt fel az ordító összeférhetetlenségi helyzet. Miként férhet meg egymás mellett az, hogy a jegybank tisztségviselői egyben ezekben a bankokban is vezető tisztségviselők, hiszen a jegybanknak és a kereskedelmi bankoknak ellentétes az érdeke. Már ekkor kiépült a globális tőke és a hazai komprádorok szoros szövetsége, akiknek közös haszonszerzési terepe hazánk volt és marad sokáig.

Arról, hogy ennek az közös üzleti modellnek pénzforgalmi (offshore) lenyomatai so­káig (vagy inkább örökre) titokban maradjanak, szintén az MNB gondoskodott.

Ezért késleltette a devizaforgalmi jogosítványok átadását az új, hazai tulajdonú kereskedelmi bankoknak azok megalapítása után évekig, és főleg azzal, hogy könyvelésében csak 1997-ben (!) állt át a nemzetközileg elfogadott normákra, addig sikerült a korábbi veszteségeit és főként azok okait és nyomait eltakarni. Sajnos ezeket máig nem kérte számon senki, kétharmados balliberális parlamenti törvénykezés kellett ahhoz, hogy ezt a gigantikus veszteséget (mintegy huszonötmilliárd dollár) egy ügyes mozdulattal, törvénybe iktatva államadóssággá minősítsék.

A jegybank rendszerváltozás körüli gazdasági mindenhatóságára az is jellemző, hogy a több mint egymilliárd dollárnyi állami pénzzel feltőkésített hazai bankokat ismeretlen (nagyon alacsony) árakon ugyancsak baráti, partneri körüknek juttatták az általuk csak párás szemmel emlegetett „piac” megkerülésével, ahol esetleg mások is szóhoz juthattak volna. A globalista-komprádor közös vállalkozás igazán a rendszerváltozás után kapcsolt direkt sebességi fokozatba és ment egészen 2013-ig, kiegészülve a ballib kormányzatba tömörült csapattagokkal. Igazán nem lehetett ekkoriban (nemzetközi) panasz a kormány és a jegybank gyümölcsöző együttműködésére. A Surányi–Bokros-párost a nemzetközi pénzügyi szaksajtó álompárosnak nevezte. Az is volt ez a duó, mert annyi hasznot hazánkból még álmunkban sem reméltek, amennyit ez a két „hazafi” az ölükbe hullatott.

Surányi abszolút mértékben kiiktatta a pénzügyi befektetők kockázatát azzal, hogy előre lehetett tudni a forint havi leértékelésének mértékét. Kiszámítása nem volt éppen matematikai Nobel-díj-esélyes cselekedet (a hazai kamatláb, a leértékelés havi üteme és a dollár kamata, amit a művelethez hitelbe vettek fel). Bokrossal közösen arról is gondoskodtak, hogy a globalista barátok olcsón jussanak hazai javakhoz, és ugyanez a hazai nem barátiak elől el legyen zárva.

Az úgynevezett privatizáció kapcsán mint a bűnt, úgy kerülték a kapitalizmus dicső intézményét, a tőzsdét, helyette az államtitok szintjére emelt, komprádorok által hozott privatizációs döntéseket kedvelték. A ha­zaiak termelővagyonhoz juttatását minden eszközzel akadályozták. Mindenekelőtt az állami, erőszakkal elvett vagyon nem járt vissza, helyette egy vérszegény kárpótlás jutott. Olcsó – a gazdálkodásból kitermelhető – privatizá­ciós hitelek nem léteztek.

Az 1867-es kiegyezéstől eltelt 153 évben eddig mindösszesen 31 olyan év volt, amikor a Magyar Nemzeti Bank a nevében szereplő mindhárom elemet méltán tudhatta és tudhatja ma is magáénak. Érdemes a történelmi távlatú számvetést is megtenni. Nem lett volna esélyünk 1848–1849-ben másfél évig sikeresen harcolni, hadsereget építeni, Lánc­hidat felhúzni, ha nincsenek Kossuth-bankók és az azokat forgalomba dobó Pesti Kereskedelmi Bank, részvényesei között Széchenyi Istvánnal. (És csak idegen intervenciós hadsereg segítségével voltak képesek minket legyőzni.) Tanulságos az első világháború utáni időszak is. Kun Béla papírpénze a kutyának sem kellett, mert nem volt bennük sem hit, sem bizalom, hiába akarták Kossuthot másolni. Bethlen István viszont – maga is eredményes gazdálkodó birtokos és hazáját szerető ember – Popovics Sándorral, az első MNB-elnökkel eredményesen szállt szembe a leendő jegybank alapítása körüli ármánykodásokkal. Milyen érdekes, hogy akik Trianonban döntöttek, 1920-ban mégis Horthyt választották az ország vezetésére. Időközben érdekeltté váltak a Magyar Nemzeti Bank megalapításában és hazánk talpra állásában is a hatéves káosz után. A Bank of England négymillió fonttal segített. Az önálló jegybank hatalmas lendületet adott a csonka ország életre keltésének, amiről az akkori „mérvadó nemzetközi körök” sajtója mégis csak lekicsiny­lően nyilatkozott.

Ha a történelmi tapasztalatok nem győztek volna meg mindenkit a saját kezelésben lévő jegybank pótolhatatlan hasznosságáról, azok részére szolgáljon tanulságul a 2013-tól eltelt időszak, amit a második világháború utáni magyar gazdasági aranykornak sem túlzás nevezni, noha ezért Matolcsy és csapata soha nem lesz (nemzetközi) „álomcsapat”, mint annak idején a Bokros–Surányi tandem. Szerintem erre a kétes hírnévre nem is vágynak.

Nem szokásom közgazdasági írásokban irodalmi példázatokkal dobálózni, most mégis kivételt teszek. Reményik Sándor erdélyi költőnk a trianoni tragédia után a magyarság fennmaradásának zálogát a hitben és az oktatásban, műveltségben látta. Erről Templom és iskola című versében így ír: „Ti megbecsültök minden rendet, / Melyen a béke alapul. / De ne halljátok soha többé / Isten igéjét magyarul?! / S gyermeketek az iskolában / Ne hallja szülője szavát?! / Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”

Utóbbiért Klebelsberg miniszter is sokat tett, ezeregyszáz vidéki tantermet épített, áttelepített egyetemeket az elvett országrészekből. Reményik akkori könyörgését ma, miközben az az iskoláért és a hitért, a templomért ma is aktuális, időszerű kiegészíteni azzal, hogy ne hagyjuk elveszni a hazai jegybankot semmilyen körülmények között. Erre tanít Kossuth Lajos pénzügyi bravúrja, ezt igazolja Bethlen István és patrióta jegybankárjai példája, és ezt látszik igazolni jelenlegi jegybankunk is. Hosszú a sora annak a kínnak és keservnek, amikor ez nem így történt.

Folytatjuk

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Veczán Zoltán

Veczán Zoltán

Aláírás – most

ĀMire ön, kedves olvasó, ezt a lapot kézbe veszi, nem maradt már egy egész napja sem arra, hogy aláírásával támogathassa azt az európai polgári kezdeményezést, amelynek pusztán a lehetőségéért is hat évig pereskedett a Székely Nemzeti Tanács

Bogár László

Bogár László

Weimar Amerika

ĀEzzel a címmel jelent meg egy elemzés mindarról, ami ma az Amerikai Egyesült Államokban zajlik