Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A Tapasztalás Könyve

Igen, nézzünk körbe a lakás falain, és keressük a könyvespolcokat – a szerencsés megszállottak talán nem is látják a falat a polcoktól…

A négy fal közötti létről korábban is sokaknak volt tapasztalata – lapozzuk csak föl Kazinczy Ferenc 1828-ban befejezett, Fogságom naplója című emlékiratát vagy Hamvas Béla szellemi fogságban írt, remekbe szabott esszéit –, de mindegyikük közül a 16. századi francia esszéista és filozófus, Michel de Montaigne neve íródik föl mind a négy falra. Manapság a négy fal közé kényszerít minket is a járványhelyzet, így például Montaigne-nyel is alkalmunk van találkozni olvasmányaink között – már ha a négy fal megtapasztalása a házi téka felé mozdítja el érdeklődésünket. Igen, nézzünk körbe a lakás falain, és keressük a könyvespolcokat – a szerencsés megszállottak talán nem is látják a falat a polcoktól…

A Montaigne-életrajz taglalása nélkül annyit mindenképp érdemes tudni a franciáról, hogy nemcsak gazdag kereskedőcsalád sarja volt, aki még Bordeaux városának polgármestereként is dolgozott a közügyek érdekében, hanem ő teremtette meg az esszé műfaját, amit Szerb Antal és Németh László, Babits vagy Pilinszky óta mi is nagyra becsülünk. A 20. századi magyar esszéreneszánszban találkozhatunk a többi közt Bródy Sándor, Móricz Zsigmond és Kodály Zoltán, Hamvas Béla, Fülep Lajos és Füst Milán, Sík Sándor, Karácsony Sándor, Márai Sándor, Baránszky-Jób László és Görömbei András vagy Rónay László műveivel. Nem beszélve a Szabókról: Szabó Dezsőről és Szabó Lőrincről, Szabó Zoltánról és Szabó Magdáról vagy Cs. Szabó Lászlóról (Útravaló képzőművészeti esszéit a kiváló kortárs esszéista, Szakolczay Lajos válogatásában és utószavával vettük kezünkbe nemrég a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában).

Az esszé: próba, rendhagyó kísérlet a világ és önmagunk megértésére és magyarázatára – egyik nem megy a másik nélkül, feltételez valamilyen műveltséget, amellyel fölvértezve fogalmazhatjuk meg kérdéseinket. S nehéz terepre hatolunk, ha a műveltséget faggatjuk, hiszen a műveltség nem egyenlő azzal, hogy sok információnk van valamiről – mert az információ lehet hamis, valamilyen, magát tényként föltüntető, manipulatív gondolatkreáció. Sok példát látunk ma erre, s a véleménynyilvánítás szabadsága nem feltétlenül azt jelenti, hogy hazugságokkal tömjük tele az étert. Miképpen a gondolatszabadság sem a gondolkodásképtelenség erősítését szolgálja – persze gondolhat bárki bármit, gondolatait nem árt néha összevetni saját tapasztalataival, nem felejtve ki a metafizikai létmód megtapasztalását sem. Belátom: nehéz a fizikai mezőn túltekinteni, amikor életben maradásunk a tét, viszont ekkor se árt, ha a létben maradásunkról gondolkodunk – például, hogy „emberi” maradjon az arcunk.

Az, aki nem képes saját gondolatait koherens rendbe foglalni, aláveti magát az információs kényszernek: azt hiszi, hogy kiszolgálják, pedig ő lesz a szolga. A gondolatmanipuláció még a saját tapasztalatait is fölülírja. Tudja gyűlölni például a segítő kezet (talán azért, mert ebben a gesztusban saját vétkeivel és hiányosságaival szembesül), bűnös gondolatait képes kivetíteni a másik emberre – hogy a másik már el is követte azt, aminek szándéka benne érlelődött –, s a tapasztalati tényeket betereli az álhíreket gyártó információs akolba.

Montaigne – az utazásai, lehetőségei és közéleti tevékenysége révén – gazdag tapasztalatkincset gyűjtött össze, mégis úgy döntött, hogy olvas inkább és elmélkedik, visszavonul, hogy jellemzően ókori filozófusok és moralisták műveit lapozza végig könyvtárrá alakított toronyszobájában. Réz Ádám interpretációjában: „a világ nagy összefüggéseit, az egyén és a társadalom lényeges kapcsolatait” elemezve döbbent rá, hogy a tudásunk viszonylagos, hogy minél többet vélünk tudni, annál több lesz a kérdésünk, s végül elbizonytalanodunk a saját tudásunk mibenlétét illetően is. Tudásvágyunk kielégítésére minden eszközzel próbát teszünk, s Montaigne írja immár: „ha cserbenhagy az értelem, a tapasztaláshoz folyamodunk”. Ám az elmúlt ötödfélszáz év azt mutatja: a tapasztalást is cserben tudja hagyni az elveszített értelem.

A műfajteremtő Montaigne általában rövidebb reflexiókat írt, de hosszabb értekezései közt kiemelkedő A tapasztalás címmel készített fejezet, amely mintegy egész életbölcsességének a summája is lehet. „Ha mindenki közelről vizsgálná a rajta uralkodó szenvedélyek hatásait és körülményeit, mint ahogy én vizsgáltam azokét, amelyeknek prédájául estem, látni lehetne a közeledtüket, és fékezni egy kicsit a zabolátlanságukat és vágtájukat” – írja Montaigne. A 16. század végén ugyanazok a kérdések foglalkoztatták az embert, mint a 21. század elején vagy mint a bibliai időkben, s foglalkoztatja majdan, a végítélet napjaiban.

Erre is rímel Nagy László üzenete. Amikor Kormos István azt kérdezte tőle egy interjúban, hogy mit üzen azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva nézik a beszélgetésről készült filmet, a költő ezt válaszolta: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” S ilyen virtuális csókot küldünk most mindazoknak, akik a négy fal között megtapasztalják: ideje foglalkozni az emberi arcunkkal is.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Az igazi szörnyek

ĀAz uniós intézményeknek azonban nem az a dolguk, hogy csatlakozzanak a kelet–közép-európai tagállamokat lenéző liberális kórushoz, hanem az, hogy egységet teremtsenek

Rab Irén

Rab Irén

A Soros-féle örök hitel

Ā„Ne haragudjatok, de van, amire már én sem tudok mit mondani” – írta közösségi oldalára híveinek a momentumos Donáth Anna

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom