Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Májusi igazságok

Forradalom volt ez bizony, s mi igenis valóban tetszettünk forradalmat csinálni

Harminc éve ezen a napon ült össze a magyar parlament, amelyet a szerencsés csillagzatnak, kedvező nemzetközi helyzetnek és a nemzet szívós akaratának hála szabadon választhattunk meg. Láttuk-e akkor, hogy megint viharfelhők gyülekeznek a fejünk felett? Én inkább csak éreztem, nem látván bele még a belső folyamatokba sem, nemhogy a nagy külső játszmákba. A viharfelhők mintha állandóan ott tornyosulnának fölöttünk, de hát ezen a tájon nem adják könnyen az álmot, a szabadságot és a kenyeret sem.

Sok fintorgás, sok kritika, sok elégedetlenség tör fel majd, ha felidézik e napokat, akik átélték, vagy csak hallottak róla, sok csalás, hazugság, haszonlesés emléke. Előkerülnek az akkori dilettánsok, az akkori akarnokok nevei – sokan itt vannak közöttünk ma is, és kioktatnak, hogyan is kellene tenni a dolgunkat –, de most emelkedjünk egy kicsit magasabbra. Hagyjuk a dilettánsokat meg a haszonlesőket. S lássuk onnan fentről, hogy negyvenéves szabadságharcunk döntő győzelme volt ez a pillanat, amely visszafordíthatatlanná tette leválásunkat egy hatalmas keleti birodalomról.

Forradalom volt ez bizony, s a hírhedt mondat, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni” csak mentegetőzés, mert hát éppen azt csináltunk. Tetteinkben, gondolatainkban a forradalom diktált: nemzeti függetlenség és parlamentáris demokrácia. Haza és szabadság. Jól tudták a kommunisták, hogy e kettő az, amin nem lehetnek úrrá soha, s jól tudják hasonszőrű és hasonbőrű utódaik is. Ezért a nagy össztűz e két kincsünkre, ezért vinnék el tőlünk a népakaratot kifejező jogköröket távoli „központi bizottságba”, meghagyva nekünk valami látszatintézményt, mint a negyvenéves kommunista diktatúra alatt. S ezért törölnék el a nemzeteket, s csinálnának belőlük s az importált milliókból valami lelketlen, jellegtelen „lakosságot”. Antall József miniszterelnök programadó beszédében pontosan fogalmazott: „A teljes újrakezdés előtt állunk most, tisztelt honfitársaink, úgy, ahogyan 1867-ben, 1918-ban és 1945-ben állt a nemzet. Ha nem fogunk össze mindnyájan, ha nem mozgósítjuk magunkban mindazt, ami a legjobb, eljátszunk egy olyan esélyt, amelyet ebben az évszázadban még nem kínált fel népünknek a történelem, s ki tudja, mikor fog legközelebb.” Én azt mondom, nem játszottuk el az esélyt, de ez nem az összefogásból eredt. Azt elmulasztottuk, de ez az esély még mindig megmaradt számunkra. Mikor jövünk rá, hogy a mi nemzetünknek nincs is más esélye?

De hát nem volt ez másként szinte sohasem. Mindjárt emlékezzünk meg az első népképviseleti országgyűlés alakuló üléséről. Akkor még két ház volt, s teljesen elszakadni nem akartunk egy háromszáz éve rajtunk csüngő birodalomtól, de gyökeresen megváltoztatni a viszonyokat – s nemcsak a javunkra, de minden itt élő nemzet javára –, igen. Forradalom lett ebből is és szabadságharc. De sajnos nem együtt vívtuk meg azokkal, akikkel közös volt az érdekünk. Az a nemzetgyűlés 1848. július 4-én ült össze, és kedélyesen kezdődött, mint ama 1990. május 2-i ülés is. Ezekre az „előleges ülésekre” jellemző, hogy a már korábban megkötött alkuk jegyében zajlanak. A király trónbeszédét István nádor olvasta fel, „erős, férfias hangján”. A korelnök annak örvendett, hogy a nemzeti gyűlésen üdvözölheti „a tőlünk oly sokáig elszakasztva volt Erdély képviselőit”. Egy erdélyi követ őszintén elmondta, hogy „a Királyhágón túl az emberek egy része nagy aggodalomban, a másik része nagy örömben van. Aggodalomban a magyarok és székelyek, örömben a szászok, mert azt hiszik, hogy a törvény nem fog szentesíttetni”… Mármint Magyarország és Erdély uniója. Viharfelhők? Valamely népet itt mintha nagyon kihagyták volna. Pedig ott volt az már akkor is, és csikorgott a foga. Ezután felállt Plechl József, és elmondta, hogy a Bánságban semmi erő sem fordíttatik a rablócsapatok megfékezésére, s „a nép már most is azon hiedelemben kezd lenni, hogy a magyar nem bírja megtartani a Bánságot”. Bizony, hát erről volt szó. S már mennyi tömeggyilkosságról. Madách Imre írja: „Ilyen viszonyokról, mint a miénk, Magyarország politikai életében más népeknek fogalmuk sincsen. Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, amely minden percben el akar nyelni.” Kire gondolt? És kire gondolhatunk mi ma? Világos után pár nappal a románok (orosz és osztrák fedezékben) megölték Madách nővérét, annak férjét és gyermeküket. Viharfelhők? Antall József mondata milyen természetesen hangzott, s mennyi indulatot gerjesztett: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Pedig jeles szándék volt ez, tiszta érzés.

Antall József – biztosan megfontolta, miért említette a fenti három dátumot, s ha jól sejtem, azért, mert nem akart forradalmi pillanatokat előhozni. Maradt a mindenkori újrakezdés: a kiegyezés utáni 1867-ben, az összeomlás utáni 1918-ban és a megsemmisülés valós veszélye utáni, 1945-ben. Mi is lehetett számára fontos? Talán a remény? Talán jellemző ez az ő gondolkodására, de még inkább a történelmi helyzetre. És ezért az a nagyon is meggondolt bonmot az elmaradt forradalomról. Pedig forradalmat csináltunk. Talán Antall József sem gondolta, hogy a parlamentarizmussal annyi baj lesz 1990 után is, mint volt 1848-49-ben és a „boldog békeidőkben”. Ha lenne még olyan csodabogár, mint a „parlamenti tudósító”, talán leírhatta volna az ő kormányzása idején is: „Tisza nem veszi komolyan a pártját, a Tisza pártja nem veszi komolyan az ellenzéket, az ellenzék nem veszi komolyan a maga zászlaját. Az országgyűlést már csak én veszem komolyan ezekben a karcolatokban.” Nem tudom, Mikszáth Kálmán mennyire vette komolyan saját véleményét, hiszen élete végéig, legalább tizenhárom évig képviselősködött. Volt ciklus, hogy mindössze kétszer szólalt fel. Dicséretes önmérséklet egy írótól, aki a Szent Péter esernyőjét adta a világnak. Az akkori parlamentarizmus csődöt mondott az obstrukció által, s hogy a mai hogyan végződik, nehéz megmondani. A kihívások legalább olyan sokrétűek, az indulatok legalább olyan rontóak, mint egykoron, amikor még lőttek is a magyar parlamentben. S a népakaratra fütyülők megint itt sorakoznak a Kerepesi út, Szentkirályi utca sarkán. Viharfelhők.


Mennyi reménnyel, elhivatottsággal ült össze 1920-ban a Nemzetgyűlés. Sokan voltak ott, akik előre mentek volna, mások visszavágytak a múltba. Jöttek csizmás kisgazdák Szabó István vezetésével, jött Prohászka Ottokár püspök a maga szociális igazságaival, jött az első nő, Slachta Margit a Tízparancsolat programjával, s jött Bethlen István, Teleki Pál. Az alakuló ülésen Huszár Károly miniszterelnök is pontosan fogalmazott. Mi is történt? „Évtizedeken át szisztematikusan előkészített belső rothasztás, kívülről érvényesülő propaganda, téveszméknek bontó ereje, békének csalfa reménye, nemzeti jelszavaknak csábító bűverejébe burkolt demagógia felborította ennek az államnak a belső rendjét.” Alaposan, tehetnénk hozzá, de mégis volt erő folytatni és újrakezdeni. S akkor mit szóljunk 1945-ről, amikor a népakarat megint irányt szabott, s voltak, igaz nem sokan, akik fel is tették az életüket a demokratikus független Magyarországra, de nem mentek sokra a megszállókkal és helytartóikkal szemben. Annak a parlamentnek s a magyar parlamentarizmusnak a „kék cédulás hadművelet” vetett véget bő negyven évre, de nem örökre. Az akkori Nemzetgyűlés egyik utolsó ülésén – viharfelhők alatt – a kommunista diktatúra elhatalmasodását látva Sulyok Dezső kimondta: a szabadságnak a teljes hiánya valósul meg. Nagy Imre szólt közbe: „A fasiszták számára!” Történelmi tanulság: aki hazug vádakkal él, azok által is vész el. De az igazság által is, remélem. Ha van szabadság, van igazság is. Legalábbis így kellene lennie ama harminc év előtti május óta.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Mesterterv

ĀFricska. Aligha akad épeszű honpolgár, aki nem sejtette, hogy most ez következik

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (9.)

ĀKét nap híján két hónappal ezelőtt, március 4-én kora este jelentette be a közösségi oldalán Orbán Viktor, hogy megjelent a koronavírus-fertőzés Magyarországon, ezzel beléptünk a védekezés szakaszába