Az Érettség Könyve

Zajlanak a matúrák, a középfokú tanulmányokat befejező diákok elvileg érettségükről tesznek tanúságot, gyakorlatilag viszont csak azt bizonyítják, hogy alkalmasak a középfok lezárására és a felsőfokba lépésre – ez utóbbi miatt volt szükségszerű, hogy a veszélyhelyzet idején beüljenek a vizsgapadba. A matúra olyan záróvizsga, amelynek sikere feljogosítja az érettségizőt, hogy „középfokú” állást vállaljon, vagy továbbtanuljon.

A szó latin eredetét követve az anyához jutunk el, hiszen a „matura” az anyává érettséget jelenti. Ez rögtön az eszünkbe juttatja, hogy a fizikai és a lelki-szellemi érettség között óriási a különbség. Az eltérő kultúrák ugyan az anyává érettséget is meglehetősen különböző időpontra teszik – tudunk például kilencéves feleségekről, tizenkét éves anyákról, de olyan harmincévesekről is, akik egyáltalán nem érettek az anyaszerepre, sőt, felnőttként sem „működnek” mindaddig, amíg nem képesek elszakadni a szülői háztól.

Lányok és fiúk esetében más ez az „érettségi” életkor. Régebben a katonai szolgálat kitöltése előtt nem volt megszokott, hogy a fiú családfői szerepbe lépjen. Csak áttételesen tartozik ide, és szinte biztos, hogy nem leszek egyöntetűen népszerű a felvetéssel, úgy vélem: a fiúk kötelező sorkatonai szolgálatát valamilyen (legalább redukált) formában vissza kellene állítani, mert a felelős férfiúi érettség elképzelhetetlen a rendszeresség és fegyelem, a fizikai s lelki állóképesség megerősítése nélkül. A genderhívők ez ellen talán még jobban tiltakoznak, ám erre az a válaszom, hogy a lányok önként vállalhatnának sorkatonai szolgálatot, hiszen tudunk olyan országról, ahol ez kötelező.

A Marcus Aureliust követő Márai Sándor egyébként azt sugallja, hogy az ember (s ez alatt ő a bibliai jelentésben vett férfit értette) negyvenéves kora után felelős a saját arcáért, ami azt jelenti, hogy negyvenéves korunk után már nem nagyon tudunk megváltozni, addig kialakulnak azok az attitűdjeink, viselkedés- és gondolkodásformáink, amelyek jó esetben a következő negyven évben is jellemezni fognak minket. S ez éppen nem azt jelenti, hogy negyven év alatt a férfi nem vállalhat családapai szerepet, mert nem érett rá, hanem azt, hogy az önálló családalapítás teszi igazán éretté az embert, legyen bár férfi vagy nő.

Az érettség ugyanis nem abban áll, hogy érettségi vizsgát teszünk, beszámolva arról, hogy elsajátítottuk a kötelező tananyagot, és képesek vagyunk a tudásunkat egy magasabb szintre is emelni, hanem abban, hogy egy másik „kötelező anyagot” sajátítottunk el: képesek vagyunk a felelősség vállalására, a döntésre és a tetteink következményeinek a belátására. Ezért én azt az ötvenórás önkéntes közösségi munkát bizonyos tekintetben, ha a feltételek teljesülését komolyan veszi az intézmény, talán még a nyelvvizsgánál is fontosabbnak tartom.

A globális perspektívák helyett a lokális irányában átrendeződő hangsúlyokban a közösségi munkának valószínűleg sokkal nagyobb lesz a szerepe a „járvány utáni” léthelyzetben, mint a nyelvvizsgának, így a matúrának nevezett „felnőtté válás” nem biztos, hogy a nyelvtudástól, hanem az emberségtől függ majd jobban. A tárgyi tudás mellett mind nagyobb szerepet követel magának az asszociatív gondolkodás és kreativitás, az információk mögötti emberi tényező érzékelése és megértése. S ezen a dilemmán azoknak is el kell gondolkodniuk, akik már „felelős” emberek, de most újra „felnőtté” kell válniuk.

A matúrák éppen zajlanak – természetesen a diákok többsége örül annak, hogy a bizonytalan helyzetben is biztosnak látszó pontot kapnak a jövőjüket (továbbtanulásukat vagy munkába állásukat) illetően, ám jó volna, ha a maturálók időnként azon is elgondolkodnának, hogy „felnőtté válásuk” alapvetően más körülmények között zajlik majd, mint ahogy ezt az év elején elképzelték maguknak.

(A szerző irodalomtörténész)