Macskákkal Karanténiában

Salvador Dalí nagy látomása a szétfolyó időről ezekben a hetekben nyer igazi értelmet: az idő relativitása maratoni hosszúságú délutánokban, gigászi estékben ölt testet – és a körülöttünk lévő mikrovilág ilyenkor új dimenziókat, új távlatokat és időtlen csodákat nyit.

„Tudom, hogy népszerűtlen vagyok” – így kezdi egyik nagy tárcáját a két háború közötti magyar irodalmi publicisztika egyik legnagyobb alakja, Bálint György. Ez az írás – A macska feljegyzéseiből a címe – egyre gyakrabban van itt velünk, a macskák meg állandóan.

Helént már tizenhárom éve, 2007-ben kaptuk, a Kicsi névre hallgató – nem éppen apró termetű – miniragadozót pedig 2011 tavaszán hoztam haza a Magyar Fórum szerkesztőségéből. Különbözőkép­pen ugyan, de igen látványosan reprezentálják mindketten a macska – meg általában a körülöttünk élő csodauniverzum: az állatok – természetrajzát.

Helén, lévén egészen más alkat, mint Kicsi, visszahúzódóbb, mélyérzésűbb, kevésbé gátlástalan, méltóságteljes kistigris mivoltában esendőbb és gyermekibb, mint fiatalabb – jóval önzőbb és hányavetibb – lakótársa: azt hiszem, neki kellene megírnia vagy inkább felmondania A macska feljegyzéseit. „Nem haragszom senkire, mégis vannak haragosaim. Kedves vagyok és csendes – talán ezt nem tudják megbocsátani egy dühös és zajos korban. Ezért aztán folyton más állatokhoz hasonlítanak, és a hasonlat az én rovásomra dől el. A kutya fürgébb és szolgálatkészebb, mint én, a baromfi szaporább, a birka szelídebb és a disznó kiadósabb (…) Nekem nincsenek nagy ambícióim. Nyugodtan ülök a küszöbön, és derűsen szemlélem a nyüzsgő világot. Csak annyi kell nekem, amennyit fáradság és megalázkodás nélkül tudok megszerezni. Ezért érem be olyan kevéssel. De egyhez ragaszkodom: a függetlenséghez. Én vagyok az egyetlen állat, melyet még nem sikerült idomítani. Nem végzek mutatványokat, nem »szolgálok« és nem adok kezet. Ezért sokan butának tartanak. A tárgyilagos közvélemény döntésére bízom, hogy ki a buta. (…) Ha lenéző véleményt mondanak rólam, ha félreértenek, ha támadnak, nem felelhetek mást, mint egyik ősöm, a Fekete Macska, mikor színe miatt ócsárolták: lehet, hogy sötét vagyok, de mégis az én szemem világít a sötétben.”

Helén el-elnézi hosszasan, ahogyan Karanténiában többet és hosszabban vitatkozom a lányommal vagy a fiammal, ők meg egymással, mint máskor. Megértő pillantással nyugtázza, milyen mohó kiéhezettséggel nyitom ki az ajtót, vagy indulok neki házi szkafanderszerelésemben a Városligetnek vagy a földszinti kisboltnak. Egészen biztos, hogy nagyjából ért mindent: gyakori számonkérő nyivákolása legtöbbször együttérző felháborodással és némi feszültséglevezető hejehujázással egyenértékű. Nemcsak lelkesedésemet vagy tehetetlen dühömet osztja, de reggelijét határozottan és keményen számonkérve feltétlen azonosulásáról és feltétlen figyelméről is biztosít.

Kicsi, sandán kihasználva, hogy üresen hagyta kedvenc helyét a lányom szobájában, máris ott terem, és önelégült pillantással jelzi, mennyire karakán gyerek is ő voltaképpen. Közben mindketten érzékenyen rezonálnak arra, éppen milyen a hangulat itt, Karanténiában. A fel-feltámadó feszültségekre néma daccal és peckes távozással, az átmeneti felszabadultabb közegre rohangálással, a csöndesebb periódusokra méla odatelepedéssel reflektálnak. Kicsi néha hűvösen végigmér lehetetlen, gengsztersárga Batman-szemeivel, Helén puha bitangnő-tekintete egészen más. Mindig az az érzésem, két másodperc, és most szólal meg valamelyik, az édesanyja betyár jó egyiptomi istenségét. Hogy istenként tisztelték a fajtájukat valaha, idővel itt, Karanténiában éppoly természetesnek tűnik, mint hogy valószínűleg tényleg kilenc életük van, ők a közvetítők köztünk és a szellemvilág között, boszorkányok és egyéb démoni teremtmények legfőbb segítői, A Mester és Margarita pedig akármekkora regény, meg sem lehetne Behemót nélkül…

És persze távolról sem utolsósorban ott van Ottlik Géza igaz­sága, miszerint az egyetlen valódi okunk a derűlátásra a macska. „Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Lassacskán Karanténia valódi őslakója lévén, férfiasan azt is bevallom: Angliát és az angolokat is elsősorban azért szeretem annyira, mert egyetértek Kerouackal: „London férfi, akit sosem aláztak meg; egy férfi, aki csak szívja a pipáját, issza a söreit vagy a feleseit, és közben a doromboló macskák fejét simogatja.”

Karanténiában élni hetek óta és még hónapokig – valószínűleg nem lehet másképp, mint amire a macskák tanítanak. Helén és Kicsi látszólag nem nagyon törődik a mi kínlódásunkkal, fensőbbséges közönnyel vonulnak végig az előszobán, hol a helyükre, hol táplálkozni, hol kedvtelésből, de akár heccből is. Nemtörődömségük mögött acélkemény tartás és elpusztíthatatlan humorérzék van, és nincs az az akár két évig uralkodó vírus, amely ezen változtathatna.

Megfigyelték, hogy a macskák éjjelenként, miután gondosan tanulmányozták a környékbeli kertek kerítéseit, és megállapították, hogy egyik kutya sem tud kijönni, leülnek a kihalt úttest közepén a lámpa alá, hogy mindenfelől jól meg legyenek világítva, és buddhistákhoz méltó szelíd-bölcs nyugalommal mosakodni kezdenek. A kutyák a kerítéseknél őrjöngenek, hörögnek, vicsorognak, rázzák láncaikat - a macska mintha nem is hallaná őket.

Nyugalom, felülemelkedni-tudás, humor és méltóság. Helén most rám néz és elnyarvogja magát: azt hiszem, értem.

(A szerző író)