Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Ha lehetne

Pipogya nemzet lennénk, ha hagynánk, hogy megint dilettánsok „menjenek az ország ügyében”

Szeretnék egy kicsit most én is inkább az álmaimban élni, mint a valóságban, ha lehetne. Talán nem vagyok egyedül ezzel a meghátrálással, különösen manapság nem. Igaz, ehhez aludni kellene, s az nehezen megy, nagyon nehezen. Nem más korba álmodnám magam, mindegyikben találok valami goromba vonást, s ha véletlenül megkérdezné bárki, hol és mikor szeretnék élni, én is azt válaszolnám, mint Heltai Jenő: „Itt és most – ha lehetne.” Pedig imbolygó ez a kor, rossz felé halad, valahogyan harminc-negyven éve a fenyegetés és fenyegettetés izgalmában él, s a legnagyobb(?) pofont most meg is kaptuk. Én személyesen korán megéreztem a fenyegetést – amolyan „privát veszélyt” –, betegséget, korai halált, és egyre inkább érzem a közös sorsunkat fenyegető veszélyeket is. Álmodni még szeretek, annál is inkább, mert visszaemlékezni az álmaimra a legritkább esetben tudok. De a legutóbbi álmom utolsó villanását élesen látom: két arc csúszik el egymás mellett a térben, s a tekintetek egy örökké tartó rettenetes pillanatra találkoznak. Félelem, iszonyat és reménytelenség ül a tágra nyílt szemekben. Kik ők? Nem ismerem fel, de mintha mindkettő én lennék.

A minden bajra érzékeny emberek megjárják a földi poklot. Mintha egy ködös, nyirkos erdőben állnának, telve reményekkel, várakozással, hogy egyszer kisüt a nap, egyszer eljön a pillanat, boldogok lesznek. Egyszer kiérdemlik és meg is kapják a szerelmet, sikert, elismerést, nyugalmat, méltóságot. Egyszer sokra viszik – nem magukért, az emberiségért –, egyszer elmondhatják, hogy megérte a sok rohanás, munka, alkotás. Akkor véget ér a meddő várakozás, és egy nagy meleg szellő kisöpri a ködöt az erdőből, kisüt a nap, s ők ott állnak megdermedve, mert szemben velük, alig néhány lépésnyire nem a végtelen csábító terei, hanem a halál legényei állnak, s nyilvánvaló, hogy nincs kegyelem. Igen, az álmok. Vajon hányan álmodnak amolyan mennyországféle hívogató hangokról, és hányan a kátrányos pokol kínjairól?

Abból a két iszonyodó tekintetből, amelyre hirtelen felébredtem, a pokol mélységei látszottak, nem muzsikáltak, de majdnem hívtak. Rémlátó, zavart szemeimet sokáig dörzsöltem. Ha lehetne, nem mennék még a végső elembe. Nem is vágytam oda soha – semmi borzongató érzés –, csak úgy alakult, hogy közel jártam, közel járok az elmúláshoz. Tudom, hogy szép az élet. Mindannyian így gondoljuk, még Juhász Gyula is, aki pedig ritkán volt vidám legény, s főleg álmaiban mérkőzött a nagyobb urakkal: „Életemben mindig volt valami álom, /S halálközelség borzongatta lelkem, / Mint az alvajáró, / Mindig az elmúlás peremére mentem.”

De hagyjuk az álmokat! Felszállhatunk nélkülük is, rajban is, elszakadhatunk a Földtől, a földhözragadtságunkon egy kis időre lazíthatunk. Túl magasra ne emelkedjünk, mert elenged a gravitáció s elégünk valahol a légkörben. Vagy keringünk egy ganajhegy körül, amelyről azt hisszük, hogy az a világ közepe, s fontosnak is érezhetjük magunkat. Eljátsszuk, amit lehet. Pedig hát Juliska néninek volt igaza: „Életerős emberek tétlenkednek, Péter is csak megy, megy mindennap, s a tehén alól nincs, aki kiganajozzon.” Köny­veink sorsa mi lesz? Péteré is, Péter bácsié, Veres Péteré? „Ne panaszkodj Juliska. Ország dolgában megyünk” – felelte ilyenkor Veres Péter, és beült a nagy autóba, vagy felpattant a biciklire. Ambíció és képességek. Veres még miniszter is lett, Heltai viszont saját számításai szerint negyven év alatt elszívott 220-225 ezer szivart. S persze közben volt ő sok minden, még Kossuth-díjas is (mint Veres Péter), de volt önismerete is: „Az emberiség megváltásához sajnos már kora ifjúságomban elvesztettem a dilettantizmusomat” – mondta. Szép gondolat ez!

Az emberiség önjelölt megváltóitól – mind egytől egyig dilettánsok – ments meg Uram minket. A „megváltó” szerep foglalt. Ady Endre ezt már hitelesen leírta, de senki nem hallgatott rá. „Őutána már nem jöttek fölkentek. Jöttek, jöttünk amolyan keresztelő Jánosok. Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk.” És mégis, mennyien élnek ebből a szerepből a mai napig is. És nem csendesül a hangjuk még most sem. A nagyon nagy bajok idején kellene pőrére vetkőztetve elzavarni a dilettánsok hadát. Vissza a nyirkos erdőbe. És mennyire nem értünk ehhez! Mennyire sokszor megzavarodtunk. Hányszor nem volt fontos a nemzetnek a valóság. Csak az álmok. És az „ország dolgában menők” kóválygása a ganajhegy körül. De a köd mindig felszáll, s van, aki észre sem veszi, hogy az erdőn és a halál legényein túl ott az élet. Kicsit elvadult a kert, de kert az még, a gyümölcsfákat meg kell metszeni, az epret ki kell szabadítani a gazból, ültetni és vetni is kell, kapálni, s van, amit ki kell vágni. Aztán locsolni kell, a kutat kitisztítani, az állatoknak inni adni, a tenyerünkkel a friss, serkenő zöldet megérinteni. S az áldozatokra csendesen, imával emlékezni. Ezt kell tenni most is.

Pipogya egy nemzet lennénk, ha hagynánk, hogy megint hangoskodó dilettánsok „menjenek az ország ügyében”. Brüsszelbe, Budapestre s mindenfelé itt, az aranyos szegletben. Nem mondom én, hogy minden dilettáns rosszat akar, bár hallunk kútmérgezőkről s a frissen takart ágyás eltaposóiról, a termés elhurcolóiról, a jogtalan hasznon idegenekkel osztozókról. Volt már ilyen. Bő száz éve ezer hazugságon, nyerészkedésen, heccelésen, fölnyújtózott indulaton összedőlt itt egy világ Közép-Európában. Nem volt tökéletes, de javítható, fejlődőképes. Úgy 1915 körül már lehetett látni, hogy mi lesz a szarajevói beugratásból, hogy nem lesz menekvés. Legkevésbé nekünk. Összefogni kellett volna, de mi százfelé mentünk. S még az se biztos, hogyha összefogunk, győzhettünk volna. Kár lenne tagadni, mások nyakába varrni saját dilettantizmusunkat. Mire észbe kaptunk nagyon késő lett. Túl voltunk az impotens magyar szabadelvűségen, egy rettenetes háborún, a Károlyi–Jászi-dilettánsokon, Kun–Pogány-akarnokokon, Prónay–Ostenburg-vitézeken. Emberi sorsok vannak mindeme változások mögött. Kivándorlás, háborús halál, gyilkosság, kivégzés, javak elkobzása, államosítás, román rablás, hideg bosszú. S közben a köd mögül előbújó élet, az a kert nagyon elvadult, összeszűkült. De a föld termett, s az életösztön mégis erősebb volt minden pusztító szándéknál.

Volt, aki csak borzongott, volt, aki berzenkedett, volt, aki messiás­szerepre vágyott, de volt, aki vetett és aratott. S termés nemcsak a földeken serken, de iskolákban, színházakban, laboratóriumokban, még füstös kávéházakban is. Aztán a világ megint összeomlott. Mennyi erőfeszítés ment veszendőbe, s még az igazságaink kis győzelmei is mind elszálltak a szélben. Az újabb nagy háborút nem kerülhettük el: az első végén Tisza Istvánt meg­gyilkolták, a második elején Teleki Pál önkezével vetett véget életének. Tragikusabb döntés volt ez, s kilátástalanabb a helyzet is. S jöttek megint a dilettánsok és az akarnokok. Nagyon rossz vége lett, megint milliónyi halál, kivándorlás, gyilkosság, kivégzés, javak elkobzása, államosítás, kolhozosítás, orosz rablás. Mire megint eloszlott a köd, az életeket már nem lehetett visszaadni, az elveszett éveket sem, az idegeket sem. De a szerelmesek, az édesanyák, a nagy csavargók hazahúzó ösztönei élnek. A nemzet él, amely nem egy hároméves, harmincéves, de egy ezeréves háborúra is felkészült. Így jöttünk, furcsa álmainkkal.

Megvan bennünk még ez az ösztön, pedig tényleg sokszor eltévedtünk. Megvan még az erő. Az elrettentő erő. A tiltakozó erő. A menekvő erő. Nem a menekülő – a menekvő, a felfelé törő, a fény felé törő erő. A megtizedelést átvészelő dacos erő, a saját végzetünkből kikacsintó erő. Álmodunk még. Bízunk magunkban, a magunk erejében. Az én legutóbbi álomképem egymásba csúszó árnyain a lidérces tekintetek kihunynak, mint magára hagyott tűz a kertben. Csak ketten beszélünk már odabent. Álmodunk. Arról, hogy meglódulunk még egyszer a messzi dombok felé, felettünk tárt szárnnyal suhan a királyi madár, s hazaérünk az édenkertbe újra, ha lehet és ha lehetne.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Háború és béke

ĀAz újraolvasandó könyvek idejét éljük, és sokadszor fedezzük fel a drótszamarat. Két szórakozás, amelyeknek csak előnyeik vannak.

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (8.)

ĀEurópa még mindig a vihar közepén van, annak ellenére, hogy több ország már lazítja a koronavírus-járvány miatt bevezetett karantént