Privatizáció vagy tervezett kifosztás? (5.)

Sorozatunk hazánk kirablásáról szól, amit a rendszerváltás előtt gondosan előkészítettek, 1973 és 1990 között már műveltek is, majd „demokratikus keretek között” 1990 után teljes körben vége is hajtottak. Olyan mementót szükséges állítani ennek a dicstelen folyamatnak, ami, ha nem is tudja végleg megakadályozni a történések meghamisítását, valamint a szokványos szerecsenmosdatást, a gonoszok angyallá nemesítését, de az elvégzését jócskán megnehezíti.

Még az sem lehetetlen, hogy a hivatalos krónikákba már a valóság íródik, ellentétben több korábbi, meghamisított hazai történelmi ténnyel. Ezek közül előre kívánkozik a trianoni diktátum annak okán, hogy éppen kerek száz éve történt. Ezért sem mindegy, miként tálalják, mert érdemes belőle okulni, ma pedig erre a hivatalos, de hamis tálalás miatt nincs mód. A privatizáció címen zajló kiraboltatásunk nem magában való dolog, nem egyszerűen csak magyar ügy volt (egyes hazai részelemeit sorozatunk korábbi írásaiban már bemutattuk, és tervezzük további elemek bemutatását is).

Kirablásunk azonban szervesen illeszkedett egy olyan nemzetközi pénzügyi környezetbe, amely ehhez szolgáltatta az infrastruktúrát, a közreműködőket, és hatékony védelmet biztosított a hazai érdekek ellen vétőknek. Ennek a környezetnek az ismerete a dolgok komplex megértéséhez mindenképpen szükséges. Hazánkról ebben az írásban csak annyit jegyzünk meg, hogy előkelő dobogós helyünk van a kirablottak dicsfénnyel nem övezett nemzeti „elit” mezőnyében. Szakcégek – mint például a Tax Justice Network (TJN) – a hazánkból a rendszerváltás óta eltüntetett értékeket mintegy 650 milliárd dollárnyira teszik, ami megfelel csaknem négy év teljes nemzeti jövedelmének. Szédítő abba még bele is gondolni, hogy enélkül ma hol tarthatna az ország.

Térjünk rá ezek után a kirablás nemzetközi infrastrukturális és humán környezetének ismertetésére. Az 1913-ban az Egyesült Államokban megalapított magánpénzrendszer urai elérték, hogy ez a magánpénz a második világháború után fokozatosan, 1973 után azonban végleg a korábbi objektív törvények alapján működő aranyalapú rendszer helyébe lépjen, és maga legyen a világpénz. Ezt jól jelzi a dollár nemzetközi devizatartalékokban lévő ma is hatvanöt százalék feletti részaránya. Több mint négy évtizedes tevékenység eredményeként azt is sikerült elérni, hogy ennek a magánvilágpénznek szinte minden lokális egységbe (nemzetállamok) szabad a „ki- és bejárása”, mert a nemzeti pénzekre való át- és visszaváltás korlátozásoktól mentes.

Ez praktikusan azt is jelenti, hogy a magánvilágpénz irányítói meghatározó mértékben irányítják a glóbusz pénzforgalmának zömét. Ki- és bevonulásukkal erősen kontrollálják az adott egység pénzforgalmát, mozgatják a kamatokat és az árfolyamokat. Ezzel büntetnek és jutalmaznak, kinek, kinek „érdemei” szerint. Annak érdekében, hogy ez minél nagyobb mértékben tartósan és akadálymenetesen is működjön, végbement az országok eladósítása. (A sajátunkról már szóltunk, ami hasznot ugyan nem hozott, de annál több kártétellel és tartós függőséggel járt, és részben jár ma is.)

Az eladósítás egyben azt is jelenti, hogy az adós ország merő kényszerűségből a keletkezett jövedelmekből először a külföldi hitelezőket, befektetőket szolgálja ki, és csak ami marad, az osztható el belföldön. Ha nem ezt teszi, gyorsan nagy bajba kerül, mert csődbe juttatják, nem kap újabb hiteleket, de előtte, mintegy figyelmeztetésként, még jól fel is emelik fizetendő kamatait, megtámadják a hazai fizetőeszközét (honi példákkal rendelkezünk bőven az 1979 és 2010 közötti időkből).

Természetesen a „megmentés” is a megmentettnek kerül irdatlan költségekbe – lásd hazánk és a „fegyelmező” IMF (Nemzetközi Valutaalap) évtizedes közös történetét. A világpénz urai ugyanis gondoskodtak az adósok folyamatos és hatékony fegyelmezéséről. Az IMF-en kívül ezt a célt szolgálják a hitelminősítő intézetek is. Ismét hivatkozhatunk hazai példákra. Magyarországot, mert eltanácsoltuk az IMF-et, 2010 után olyan hosszú ideig tartották befektetésre nem ajánlott kategóriában, hogy azt már a valódi befektetők is megunták, és jóval olcsóbban adták a pénzt, mint ami a „hivatalos” értékelésből fakadt volna. A fegyelmezők nemzetközi rangra emelkedtek, buzgó médiatámogatást kapó munkatársaik pedig mindenhol védelmet élveznek, integráns részei korunk „demokráciát hirdető” liberális világrendjének.

Az eladósító és befektető-kifektető nemzetközi rablólovagoknak azonban legkisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy a megkeresett zsíros hasznot valahol tisztességgel leadózzák. Ők ettől nemzetköziek, s ha már nemzetköziek, nem éreznek felelősséget és főként szolidaritást egyetlen nemzetállam iránt sem. Az ellentmondást, amit a nemzetközi pénzügyi intézmények „demokratikus” pedigréje és a világpénz urainak valós szándéka között feszül, egy mára világhálózattá összeállt szürke és fekete intézményrendszerrel hidalják át.

A hivatalos intézményrendszer a maga súlyával gondoskodik arról, hogy a világpénz urai kitű­nően keressenek a világ országaiban, a fekete- és szürkehálózatok pedig arról, hogy a „megkeresett” összegek anélkül kerüljenek a pénzurak tulajdonába, hogy a legcsekélyebb társadalmi szolidaritást bárhol is vállalniuk kelljen. Náluk az adónemfizetés „elvi kérdés”, azt fizessék meg mások, főként a helybeliek munkavállalói, nemzeti vállalkozói.

Az, hogy a hivatalos intézményrendszer mellett a szürke és fekete intézményrendszer is nemcsak megtűrten, de látszatra demokratikusan, a korlátlan egyéni szabadság jegyében felállhasson, a világpénz urainak sok munkájába és pénzébe került. A hivatalos intézményeken belül (IMF, WTO) népszerűsíteni kellett a kereskedelem és főként a pénzügyek teljes liberalizációját, és ezt a világ országaiban is el kellett terjeszteniük.

A kiszemelt „balek” országokban segíteni kellett kinevelni olyan politikai generációt, és révbe is juttatni hangos, agresszív pártokat, amelyek tudták, hogy „mi a dörgés” (nálunk ez a bölcsek köve sokáig az SZDSZ-nél, illetve azelőtt az állampártnál volt). Valós szándékaikat tetszetős, de hamis színben is fel kellett tüntetni, ez a feladat a fizetett médiára és a társadalomtudományok általuk felkentjeire, nemzetközileg csak pozitív hangnemben idézettekre és magasztaltakra hárult.

Ne higgyük, hogy csak mi károsodtunk, noha mi nagyon. Az is tévedés, hogy az adók elől eltüntetett pénz az általunk gyakran említett offshore helyekre kerül, noha oda is sok, hiszen több tucatnyi van belőlük. A TJN szerint csak 2011-ben dollárbázison 726 milliárd, euróbázison 679 milliárd, svájcifrank-bázison 49 milliárd, fontbázison 34 milliárd, összesen dollárban 1500 milliárd dollár tűnt el az adókból. Nagy „demokratikus” reputációval rendelkező európai országok is orgazdaként működnek az adócsaláshoz, de erről a média „bölcsen” hallgat. Európában működő, formálisan amerikai zászló alatt működő, valójában nemzetközi cégek hasznából, egy vizsgált évben Franciaországban 2,7 milliárd dollárnyi, Olaszországban 1,5 mil­liárd, Németországban 1,5 milliárd és Spanyolországban 900 millió dollár adót nem fizettek meg, mert a pénz Hollandiába vándorolt. Egyébként az ilyen típusú üzletekből Hollandia 12,7, Luxemburg 10,5 és Svájc 3,4 százalékkal veszi ki a részét a TJN adatai szerint.

A banktitok szigorát mérő úgynevezett vállalati adóparadicsom index (CTHI) ezekben az országokban mindenütt hetven százalék feletti, azaz adatokhoz nem nagyon lehet hozzáférni hivatalos szerveknek sem (nálunk ez az érték ötven százalék körüli). Az igazán forró pénzek – bár ezek nem milliárdos összegek – az inkriminált, nagyon magas indexszel rendelkező helyekre kerülnek. Általában a közreműködőket (szükség esetén masszív bűnözői köröket is) itt fizetik ki. Időnként azért mégis fény derül egy-egy esetre, ha mondjuk a közreműködővel nincsenek megelégedve, vagy rosszat szól: Simor András volt jegybankelnök sem volt már képes hivatali ideje végén a magas kamatokat tartani, ki is derült ciprusi 800 milliója. Cameron hajdani brit miniszterelnök pedig egy óvatlan pillanatában beígérte a Brexitet, azonnal kiderült, hogy üzletember édesapja offshore számlát hagyott rá stb.

Annak ellenére, hogy az unió egyes tagországai szenvedik el ezeket a nagyon is „ügyes” műveleteket, az Európai Bizottság keveset tesz érdekükben, nincs komoly kezdeményezés a „folyamat” ellen. Valami azonban mégis van. A bizottság által jegyzett egyik anyag becslést végzett arra vonatkozóan, hogy a világgazdaság főbb erőtereiből mennyi érték lehet adókerülő helyeken. Szerintük 2001 és 2016 között a GDP százalékában az EU 28 országaiban 10–15 százalék közötti, az Egyesült Államokban négy–öt százalék és Kínában 7–15 százalék. Ismét a TJN becslését idézzük, ami az ilyen „menedékhelyre” került értékeket harminc–ötvenezermilliárd dollárra teszi (az Egyesült Államok éves GDP-je tizenhatezermilliárd dollár!).

Mindebből talán kiviláglik, milyen szorításon enyhített a polgári kormány 2010 óta, amikor életveszélyes konfliktusokat is vállalva „új egyezséget” kötött a nemzetközi nagytőkével. Miközben a nemzetközi tőke még mindig kitűnően keres, a megmentett haszonból és az ezzel finanszírozott gazdaságból ígéretes pályára állt az ország, de a teljes nemzet is határokon belül és kívül. Az új egyezség haszna évenként ezermilliárdokban mérhető. Ha ezekre a felgyülemlett hasznokra nem támaszkodhatnánk, könnyen elsüllyedhetnénk a víruskrízisben, és esélyünk sem lenne az újrakezdésre. Ma viszont még azok a külföldiek is azt mondják, hogy jók az esélyeink, akik korábban még minden jóban is a rosszat látták, mert megfelel nekik az új egyezség.

Eszünkbe ne jusson tehát ismét a hazai rablólovagokat és külföldi partnereiket a tűz közelébe engedni, mert jövőnk azonnal hamuvá válik.

(A szerző közgazdász)