Kísértetek délről

Ami ezután következett – megismétlődve aztán a nem túl távoli Mohol egyik parti löszfalánál is –, arra ennyi idő után sem igen tudok enyhébb szédelgés nélkül gondolni. Az egykori zentai Amerika szálló pincéjében lezajlott szörnyű horrorkínzásokról beszéltek és a folyóba errefelé belelőtt százakról. A tiszai áradások után meg-megbomló moholi löszfalból sűrű iszonyaterdőként kimeredező emberi csontok tömegéről, a később majd másutt is hallott-olvasott magyarirtás iszonyú részleteiről. És végső soron sajnos egyre megy, hogy végül is harminc- vagy negyvenezer embernek kellett erőszakos, szörnyű halált halnia, javarészt életerős, fiatal és középkorú férfiaknak csupán azért, mert magyarok voltak – tervszerű ivartalanítás is zajlott egyben. (A balkáni vérbosszú egészét azután néhány hónap múlva Matuska Márton ma már klasszikus, Kárpát-medence-szerte ismertté lett cikksorozata foglalta össze, ami nemsokára A megtorlás napjai címmel könyv alakban is megjelent, ezt követte azután jó néhány helytörténeti jellegű feldolgozás, Bajmoktól Zomborig.)

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1945 márciusában a magyar parlamentben Csukásy G. Lajos, a minisztertanács, azaz a kormány jegyzője olvasta fel azt a jelentést, amely – elsősorban Gyöngyösi János külügyminiszternek címzetten – beszámolt a Tito-partizánok szörnyű, ekkor már közel fél éve, 1944. november eleje óta tartó kegyetlenkedéseiről, arról az irtóhadjáratról, amely gyakorlatilag nem kímélte meg a Délvidék egyetlen magyarlakta települését sem. E jelentés alapján – mint arról az előttem fekvő könyvben, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány kiadásában, Délvidéki magyar Golgota című, a magyarirtás 75. évfordulójára nemrégiben megjelent kötetben az egyik tanulmány szerzője, Bank Barbara történész beszámol – Gyöngyösi megkérhette Oszokin szovjet követet, járjon közbe a jugoszlávoknál a partizánok rémtettei ügyében. Az eredmény – sejthető… Igaz, a hetvenöt évvel ezelőtti tavasz már a népirtás folyamatának végét jelentette – ám hogy mindez milyen, manapság is sok mindent alapjaiban meghatározó következményekkel járt az akkor még közel félmilliós déli magyar nemzetrészt illetően, arról a mai napig nincs vagy alig-alig van fogalmunk.

Az említett alapítvány és vezetője – egy nagyszerű, harcos asszony, Cseresnyés Magdolna – kiadványok sorával, rendezvényekkel, emlékhelyek létesítésével, koszorúzásokkal, megemlékezésekkel, a kutatások segítésével már igen hosszú ideje azon dolgozik, hogy a barbár módra lemészárolt magyarokat ne feledjük, és méltóképpen emlékezhessünk mártíriumukra. Kísértetek között járnak, akárcsak én azon a harminc évvel ezelőtti tavaszi napon ott, Bácskában. Kísérteteket idéznek, kísértetek jelennek meg általuk délről – sorstragédiánk kísértetei. Olyan nagy írónk, mint Cseres Tibor, halála előtt kötelességének érezte, hogy jó adag félretájékoztatottságból, naiv jóhiszeműségből, őszinte, tiszta szándékú önbírálat erejével megírt és galádul ki- és felhasznált, hírhedetté-fogalommá lett regénye, a Hideg napok ellenpárjaként elénk varázsolja azt az 1944-es novembert, azt az 1945 kora tavaszáig tartó iszonyatot. A vérbosszút, ami voltaképpen az 1941-es visszacsatolás utáni nagyarányú szerb diverziós tevékenység, folyamatos szabotázsakció-sorozat miatt Újvidéken és környékén elrendelt razzia során elkövetett túlkapásokra adott, tízszeres arányú-nagyságrendű, szadista válasz volt.

Nemrégiben ismét Zentán, apai őseim földjén járva és a Tisza-parti szép emlékmű kopjafa mellett álldogálva, régi délvidéki barátaimmal már nem beszéltünk minderről. De tudtuk, hogy azok a kísértetek ott suhognak körülöttünk, és ott is fognak mindig, amíg csak világ a világ.

(A szerző író)