Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Az Aljasság Könyve

Igen elgondolkodtam, hogy méltó módon miként lehet foglalkozni a méltatlanság legaljával

S talán nem is kellene törődni az aljassággal, ám ha kiiktatjuk létezésünk lehetséges dimenzióiból a pokol bugyrait s a gonoszság megjelenési formáit, nem leszünk képesek értelmezni azok ellentéteit sem – például a jóságot és a lelki nemességet. Az „aljas” jelzőt a magyar nyelv legtöbbször a gazemberrel társítja, mintegy jelezve, hogy a gazemberségnek is van egy minősíthetetlen mélypontja. Földényi F. László írja egy tanulmányában: „Lemenni, egyre lejjebb és lejjebb, odáig, hogy végül már nincsen semmilyen szilárd talaj a lába alatt” – s ez a fölismerés kétségbeesett rángatózássá válik a saját aljasságukkal szembenézők számára. Akik pedig nem ismerik föl aljasságukat, azok szilárd talajnak hiszik lábuk alatt az izzó lávát.

A szinonimaszótár szerint az „aljas” megfelelője a becstelen és nemtelen, az alávaló és elvetemült, az erkölcstelen és jellemtelen, a hitvány és disznó – vagy az esztétikai minőséget tekintve: a rút. Az értelmező szótár definíciójából és példáiból kiderül, hogy az aljas nemcsak gonosz, hanem gátlástalanul rossz szándékú is, valaminek a legalsó részét képezi, és általában a züllötten hitvány minőséget jelöljük a szóval. De nemcsak a jóság és a szépség volna értelmezhetetlen az aljasság nélkül – miként a fényt sem tudnánk mire vélni az elébe álló árnyék nélkül –, de az irodalom sem létezne a legalja gonoszságról való számadás nélkül. Mert az irodalom (s benne a költészet) mindig az aljasság ellenszerét keresi. Németh László például Arany Bolond Istókját idézve írja, „a kétely betört nyilának” képét értelmezve: „Korcs volt, üres volt, aljas volt: elég!”

Az irodalomnak is mindig ki kell mondania, ha az embernek elege van valamiből. Például a bűnből, az aljasságból. De amikor azt szajkózzák a fülünkbe, hogy mindent szabad, képes még az aljasságot is élvezni. Füst Milán a Nevetők című művében mintegy mellékesen írja le, hogy ha az emberben aljas gondolatok kelnek életre, akkor az ember nem ura önmagának. Mi vajon mikor vesszük észre, hogy a liberalizmus a diktatúrák legfölsőbb foka, aljassága pedig az emberi szabadság jegyében fosztja meg az embert az Istentől rendelt szabad akaratában?

A holokauszt magyarországi emléknapján nem véletlenül vettem elő a katolizált Radnóti verseit, és az 1944. május 19-én keltezett, méltán híres Töredékében olvastam, talán sokakkal együtt: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, / s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek.” A folytatásban komor látleletet kapunk a hős gyilkosokról, a rablókról és árulókról, a pestisesként gyűlölt, „lelkesedni rest” némákról, a szégyenükben ökleiket rágók pedig azért szégyellték magukat, mert „az ország megvadult s egy rémes végzeten / vigyorgott vértől és mocsoktól részegen”.

Hála a Jóistennek, az ország most nem vadult meg, csak egy parányi része – ellenzéknek mondjuk őket (néha már ellenségnek is, talán nem oktalanul), de pártolóik közt azért vannak szép számmal olyanok, akik nem ellenzik az életet, a megmaradást, a kilábalást, a gyógyulást. A járványos (mint háborús) veszélyhelyzetben Radnóti szavai ismét aktuálisak. A „vad kényszerképzetek” találnak még némi táptalajt, az aljasság megnyilvánul idehaza is, megnyilvánul a hazulról világgá kürtölt kényszerképzetekben. Az aljas liberális és sorosista demagógoknak semmi sem drága, leginkább az emberi élet nem az, mert alárendelik a globális képzeteknek. Meg a pénznek, a disznófejűnek.

Apropó, Ady. A Nézz, Drágám, kincseimre című versében ugyanúgy „aljas” világról beszélt, mint az 1917-ben írott A megcsufolt ember című költeményben – „félősen” haldokló szívével nem vállalva közösséget az emberi aljassággal, remélve, hogy megérdemel egy „más halált”. Kosztolányi az Állatok beszéde ciklusában idézi meg a vadkant ekképp: „Zrinyi Miklósnak aljas gyilkosa. / Röfögve száz alakot öltök / s amint elbántam a dicső magyarral, / ármánykodással vagy kemény agyarral / irtok a földön mindenféle költőt.” Babits A pokol közmondásaiban írja: „Légy mindig kész kimondani a gondolatodat: és minden aljas ember kerülni fog.”

Márai szintén írt Füves könyvében (a 202 „tanács” 50. passzusában) az aljasságról s annak egyik ellentétéről, a segítségről is. „Az emberi aljasság mértéke oly korlátlan, hőfoka oly égető, találékonysága oly eredeti és változatos, megnyilatkozási képletei oly meglepőek, hogy néha meghőkölünk, s úgy érezzük, ez a legnagyobb emberi erő. De később úgy tapasztaljuk, valahányszor az emberi aljasság támad, rögtön jelentkezik az emberi segítség is. Legtöbbször gyámoltalanabb a segítő szándék, mint az aljasság, bátortalanabb, tétovább. A segítség erejét bajosabb megszervezni. De jelentkezik, kérés és hívás nélkül, néha nagyon szemérmesen, s egyszerre látnod kell, hogy az aljassággal szemben az emberi szándék megszervezi a segítséget is. Néha későn. Néha tökéletlenül. De végül diadalmasan. Ezt tapasztaltam.”

A vírussal a gyógyítók és az aljasok is hadakoznak. Most talán a segítő szándék fogja legyőzni az aljasokat.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Kacsoh Dániel

Kacsoh Dániel

Már megint az SZDSZ

ĀA stílus maga az ember, szoktuk mondani. A balliberális térfélen pedig az a sláger – sok más hazug lózung mellett –, hogy a Fidesz eldurvította a közbeszédet

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Felelősség és közösség

ĀHa mindenki úgy gondolkodik, nem az ő viselkedésén múlik a járványügyi helyzet súlyossága, ugyanúgy járunk, mint amikor egyenként teleszemeteljük a világot

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom