Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Fekete emlék

Most, mikor a hegyek erre terelik a halk harangszót, és itt feszengek a kerti székemben, éppen ilyenkor szoktam elindulni az unokáimhoz

Beteszem a kis táskámba a gyógyszereket, a kulcsokat, olvasnivalót, kéziratot, amelyen dolgozni kellene – persze tudom, hogy ezt elő sem veszem majd –, s már fordulok is ki, néhány kanyar a kertek alján, aztán a Szentendrei út, s már azon morfondírozok, merre is kellene menni tovább. Melyik úton? Az alsó rakparton látom majd Pestet, átsuhanok a rám ragyogó Margit híd alatt, ott lesz az Országház, újra elmondom magamban, hogy még tíz éve sem hittem, hogy Tisza István és Andrássy Gyula szobra is visszakerül a helyére – néhány eszmefuttatás a kishitűségemről –, biccentés a budai tornyoknak, kedves, nagyon kedves tornyaimnak, aztán át a Lánchíd alatt. Kis képzelgés, hogy a gróf ott szónokol az egyik pilléren. Nincs erre idő, kicsi a forgalom, haladni kell, szemben a szállodák ablakain megcsúszik a nap sugara – kora délután van –, s most is ott motoszkál a fejemben, milyen lehetett egykoron, amikor ott szemben valódi korzó volt, s a hölgyek meg az urak akár egyetlen hosszú, sokat mondó pillantásért is órákig öltözködtek, csinosították magukat, s megtették az utat a két híd között akár többször is.

Még egy pillantás a folyón túlra – a rácok templomának újjáépített tornyára – s egy érzelmes tekintet az egykori bölcsészkarra, régi szobám ablakára. A templomtornyot nemrég sikerült visszaépíteni. Kis merengés azon, hogy az ELTE bölcsészkarának egykori épületében csak egyszer jártam, amióta az egyetem visszaköltözött a Múzeum körútra. Kis bosszankodás: hogy a múlt század elején egy év alatt felépült, szépséges palota a hídfő déli oldalán olyan szörnyű fekete, mintha az lenne a dolga, hogy száz év minden mocskát hirdesse. „Fekete fák és fekete ház…” Most, hogy a Clark Ádám térről végre eltűnt a foghíj, ez a fekete ház bosszant itt, Pesten a legjobban, mert olyan, mint egy nagy, fekete emlék. Ez az év, ez a 2020 vajon mennyire lesz fekete emlék?

Nincs idő merengeni. Már jelezni kell, hogy az Erzsébet híd előtt, azon a kis menekülő útvonalon – amelyet mi ismerünk csak, akik otthon vagyunk errefelé – letérhetek a rakpartról egy éles jobb kanyarral. Jó előre kell jelezni, lassítani is, mert egy páncélozott szállító harcjárműre (PSZH) hajazó terepjáró már villog, centiméterekre megközelít, és szinte letol az útról. Mindjárt egy sorozatot is belém ereszt, s – micsoda rémálom – egy szitkozódó honfitársam ül benne! Vörös fejjel szinte kiesik az ablakon, az öklét rázza. Válogatott (fekete) becsületsértések foszlányai érkeznek a friss dunai levegő fekete páráin libbenve hozzám. Szóval irányjelző jobbra, de vigyázni kell, mert át kell vágni a zebrán és a bicikliúton is, amelyen furcsa járművek is jöhetnek – állnak rajtuk az emberek, két keréken suhanva „sétálnak” –, meg elektromos rollerek, okoskerékpárok.

Aztán rögtön a balról jövőknek(!) lesz elsőbbségük, s nekem be kell csatlakozni a forgalomba, férfiasan átvágni, hogy az Erzsébet híd felhajtója alatt átsuhanva (egy villamosviszonylat is van itt), szinte merőlegesen átkelve az ötsávos főúton felkanyarodhassak a Gellért-hegyi víztározó felé. Eh! Sikerülni fog! Jobbra a Tabán innen egy mély szurdoknak tűnik, s a völgy mögött a vár, a Ferenc József-szárny, a Széchényi könyvtár. Csak a könyvtárat szét ne verjétek! Már az én életemben a harmadik helyre vinnétek! A nemzet feletti égbolt hatalmas csillagzata a könyvtár. Maradjon hát.

S már itt a ház, amelybe majdnem beköltözhettünk a házasságkötésünk után (a mamám mondta), sokszor fantáziáltam erről a házról, benne egy kis lakásról, de nem lett belőle semmi. S a BAH-csomópont! Ma sem hiszem el, hogy a Fővárosi Közgyűlésben tényleg szavazás volt arról, hogy a Budaörsi, Alkotmány és Hegyalja utcák és utak kezdőbetűi helyett a drezdai Tamás-templom zsenijéről nevezzék el ezt a mindig szidott csomópontot. Csak mert úgy hangzik. És még le is szavazták! A Moszkva tér sem lett Antall József tér, az Orbán tér viszont Szent Orbán tér lett. Hát ezért érdemes itt élni, mert valaki biztosan összerakja ezt egy békés álommá, a New York Times pedig megírja, hogy szentté avatták a diktátort, aki Moszkva embere, valami Antall József. Vagy Széll Kálmán? Melyik az, Bernard?

Képzeletemben a felüljáróról már lesiklottam az autópályára. Ilyenkor szokott a rádióban elhangozni ugyanannak a műsorvezetőnek az öntömjénező szignálja, aki már harmincöt éve is ezt nyomta, s emlékszem, hogy hallgattuk, mert jó zenéket (is) lehetett ott hallani, s volt abban valami a várakozás öröméből, hogy vajon mi fog következni. Örülünk vagy bosszankodunk? Ez ma is így van. El sem tudom hinni. Csak hát azóta annyi mindent történt.

Itt, ahol az út kettéválik, s megszűnik a százas korlátozás, dél felé veszem az irányt. Itt szoktam néhány percig duzzogni, mert leginkább olyan dalok szólnak, amelyek akkor lehangoltak, ma meg már nem. Vajon a mai nemzedékeknek is ilyen lesz a retró 2050-ben? Ilyenkor elhangzik egy Led Zeppelin-szám vagy egy Deep Purple-, Rolling Stones-nóta, és megenyhülök. Persze lerövidítve, hogyan is férne el itt a Whole Lotta Love gitárszólója, a Smoke on the Water orgona-gitár-ének felelgetése. Sym­pathy For the Devil? Az Angie az mehet végig. És az is jó. Az Omegától a Tízezer lépés? A Petróleumlámpa? És az is jó. De legalább szól a Stairway to Heaven. Így már elviselhetőbb a Baccara meg CC Catch. És nem is lenne olyan rossz a hosszú, forró nyár. Crazy music, crazy people! Ajaj. Hosszú az út Fehérvárig. Tumba lagubalam barunga, Lala, lalalala, Aricki brr tatana, bitonga Lala, lalalala.

A domb után már dúdolok. Megtudom Lacitól, hogy Erika már 1966-ban (négyévesen) elhatározta, hogy énekesnő lesz. Akkor volt a csúcson a Beatles. Mondhatnák, hogy tegyek be egy CD-t, nyomjam másfél órán át Radics Bélát, a P. Mobilt, Hendrixet, a Creamet vagy a csengőt, mindegy, mert ebben az autóban nincs CD-lejátszó, de még a dudát se találom. Pen­drive-ról kellene a felvett dalokat hallgatnom, de már felvenni is elfelejtettem.

A tónál elkezdem vizslatni a tájat. Az ormótlan szobrot keresem – tán egy közvitéz Móga seregéből –, s eszembe jutnak a gigantikus alkotások, amelyek közül egyet sem láttam, sem a budapesti Sztálin-szobrot (18 méter), sem a prágait (30 méter), sem a sztálingrádi győzelmi emlékművet (81 méter). Osztapenkót (10 méter) azt láttam. A New York-i Szabadságszobor sem tett rám nagy benyomást. Inkább a párizsi eredetije, amely a Szajna egyik szigetének csúcsán áll. Vajon ha láttam volna Rióban a hatalmas Jézus-szobrot? Az harmincméteres, de egy hétszáz méteres „talapzaton” áll. Nem voltam elég eltökélt, pedig azt mondják, körülötte néha fekete a fény.

Ez a pákozdi szobor itt csaknem tizenhárom méteres, s egy huszárt ábrázol. A huszárokat én lovon képzelem el, de mindegy is. Úgysem indultam el ezen a napon sem az unokáimhoz. Vesztegzár. Fekete halál. Little Richard. Fekete hang. Fekete lemezek. Fekete lelkek. Soul music.

Ilyenkor szoktam megérkezni. Néha teszek egy kört a környéken. Szeretem tudni, mi a helyzet. Minden rendben van-e. Ide majd kijövünk a sráccal, kavicsot gyűjtünk, s beledobjuk a vízbe. Nem nagy a sár. Örülünk majd a csobbanásnak, s ha béka is elugrik, még jobban. Ha a nagy csőből tiszta vizet eresztenek le, megbűvölten nézzük, hogy ömlik a víz, s fodrozódik a tenger. A nádast csak távolról figyeljük, a madarakat nem zavarjuk fel. De ha autó jön! S odébb egy ember a tetőn tornáz, kezében kalapács. A lányokkal elmegyünk biciklivel, messzebb, mint szoktak. Mennyi csodát látnak! S ott, ott egy bodobács! Este a Hold s a Jupiter a káprázatos lámpás.

Most, éppen ilyenkor szoktam elindulni az unokáimhoz. Tisztán hallom a harangszót. Ma nem indulok el. Még sokáig nem mozdulok, s már dünnyögök magamban: elindulok-e valaha még? Fekete gondolat, s Babits úrral búsan megegyezünk: tényleg nem a fény festi a fekete színt. Főként a lelkünkben és emlékeinkben nem.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Parkoló főemlős

ĀFricska. Előre is elnézést kérek a hölgy olvasóktól, de az alábbi Facebook-bejegyzést kénytelen vagyok szinte szó szerint idézni

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (7.)

ĀHétfőn lesz negyven napja, hogy veszélyhelyzetet és rendkívüli jogrendet hirdetett a kormány a korona­vírus-járvány miatt, s ma három hete van érvényben a kijárási korlátozás