Privatizáció vagy tervezett kifosztás? (4.)

Ami ezeknél is lényegesebb, hogy a valóságalapú történelmet a felnövő nemzedékeknek tanítani is szükséges, hogy a múlt hibáit még egyszer ne kövessék el, mert aki még a valós történelem ismeretéből sem tanul, azt a sors arra ítéli, hogy vagy ő, vagy az utódai sok borzalmat újra átéljenek.

Megemlítendő, hogy a devizahiteltrükköt nekünk, magyaroknak, az államnak és a háztartásoknak eddig háromszor sikerült eladni. Talán három lecke elegendő, hogy végre tanuljunk belőle. Témánk a közelmúlt történelmének egy nagyon is meghatározó eleme, a korábbi állami és egyéb közösségi tulajdonok magánosítása. Szeretnénk, ha ez a történet nem jutna más történelmi ügyek sorsára, az elhallgatástól a meghamisításig, majd a hamis történelem oktatásáig.

Intő példaként lebegjenek szemünk előtt a 20. század első évtizedei, az első világháború utáni országvesztés „történészi” tálalása. Ma már akadémikusi szinten oktatják, hogy Trianonnal kifejezetten jól jártunk. A magánosításról az eddigi írásokban kifejtettük, hogy egyesek (szűk hazai kör és külföldi patrónusaik) az ország eladósításában látták a kifoszthatóság és saját vagyonosodásuk előfeltételét, már 1973-tól. A növekvő adósságról kezdetben valótlanságokat állítottak (például, hogy a gazdaság modernizálására ment a pénz), majd amikor ezzel felsültek, egyenesen a „népre” kenték a felelősséget, mondván, az emberek felélték.

Az eladósítás haszonélvezői kisebb megszakítással (1998–2002) mintegy három évtizedig tömték saját és kinti szövetségeseik zsebét, miközben az ország adóssága nőttön-nőtt. A nyolcvanas évek végén látták elérkezettnek az időt, hogy megszolgált jussukat hazai vagyonra váltsák, kommunistából kapitalista menedzsernek öltözzenek át
(a kisnyilasból kommunista mintájára). Ehhez szükség volt a magántulajdont elismerő rendszerre, a piacgazdaságra. Ismerve a magyar nép béketűrő természetét, azt is elérték, hogy a politikai hatalom (részleges) átengedése békés körülmények között menjen végbe, nehogy bármi is megzavarja a státusváltás folyamatát.

Újdonsült tulajdonosként nagyon is beosztották, amit korábban markecoltak, nem szórták a pénzt. A tulajdonszerzésnek mindig a legolcsóbb módjával próbálkoztak. Ehhez nyugati támogatóik hathatós segítségét is igénybe kívánták venni. Első közösen kiagyalt ötletük az úgynevezett adósság–részvény csere lett volna. Hazai szorgalmazója az SZDSZ volt. Soros György, aki ma is a szószólójuk, azzal az ötlettel kereste meg az első miniszterelnököt, hogy felvásárolja a magyar adósságot, és ezért cserébe kéri a komplett piacképes magyar állami tulajdonú gazdaságot. Az eredeti elképzelés szerint az üzlet akkor lett volna nagyon kedvező, ha a magyar adósságot be is lehet dönteni, a nem fizető kötvényeket ugyanis tíz-tizenöt százalékért fel lehet vásárolni.

A dolog másik oldala, a potenciális magyar vállalatok piaci leértékelése viszont addigra remekül haladt. A gazdaság zászlóshajóit a nyolcvanas években kitömték olcsó fejlesztési hitelekkel, majd a rendszerváltozás előtt a kamatokat nagyon megemelték (MNB), a cégek egész sora lett így veszteséges. A veszteséges cég pedig nagyon olcsó a piacon.

Az adósság bedöntése nem sikerült, ezért a zseniálisan kieszelt üzlet már nem is volt olyan vonzó, nem lehetett az országot körülbelül százmillió dollárért felvásárolni.

De ne higgyük, hogy nem volt B terv. Volt bizony, ráadásul nem csak B, de C is. Mindenekelőtt az úgynevezett bennfentes törvénykezés mint első védvonal részükre. Már 1988-ban rendszerváltó gazdasági törvények születtek (társasági törvény, a külföldiek befektetéseit szabályozó törvény stb.). Részvénytársaságokat és kft.-ket, engedéllyel, már 1989. januárban lehetett alapítani, amire a pénzügy- és a kereskedelmi miniszter együttesen adott engedélyt vagy tagadott meg, kinek-kinek érdemei szerint.

A kedvezményezettek azt is tudták jó előre, hogy majd milyen adókedvezmények járnak a külföldi befektetőknek. Egyes bennfentes ügyvédek vastagon kitömték az aktatáskájukat frissen alapított kft.-kkel, amiket később nyugati befektetőknek adtak el, vagy velük közösen élvezték az adóelőnyöket. Külön szép színfoltja volt a lehetőségeknek a működő hazai cégekkel közös vállalkozások létrehozása. Az állami vállalat tanácsának tagjai új vegyes vállalatot létesítettek az állami vállalat és saját kft.-jük bevonásával.

Ők betettek először egymillió forintot, és megalapították a kft.-t, majd társultak saját állami cégükkel, amelyik apporttal szállt be.

Az apport többnyire az volt, amivel pénzt lehetett csinálni (gép, üzlethelyiség, piaci kapcsolat stb.). A törvény az apport értékének megállapítását a felekre bízta. (Ekkor még nem létezett a piaci típusú számviteli törvény, talán nem is véletlenül.)
A felek: egyik részen a kft. alapítója és a másik oldalon is ő mint a vállalati tanács tagja, szépen megállapodtak egymással, azaz az alapító saját magával a vállalati apport értékéről és a tulajdoni hányadokról. Akkor volt ez igazán vonzó, ha egy külföldi is kötélnek állt, és ő már piaci értéken hozott be valamit (pénzt, piacot, know-how-t stb.). Az ilyesmi azonban csak magánosítási aprómunkának számított. Berlinben 1989 tavaszán egy konferencián vettem részt, amit egy német bank szervezett.

A németek egy Financial Times-cikket dugtak az orrom alá, amiben az állt, hogy egy magyar küldöttség tárgyal Londonban bankokkal arról, hogy a nagy cégeket külföldieknek kell eladni, és a befolyó pénzből törleszteni az adósságokat. A még hivatalban lévő, akkor már volt állampárti szocialista kormány bizonyítottan nem hatalmazta fel őket tárgyalásra. A delegáció persze csupa SZDSZ-közeli „szakértőből” állt.

Végül is az történt, amit ők akartak, de egy kis szépséghibával. A vagyon ugyan külföldiekhez került, de az adósság ahelyett, hogy megszűnt volna, inkább megduplázódott (az okokról egy későbbi írásban szólunk). Ennek a műveletsornak is megvolt a maga „varázsa”, B vagy akár C terve. Annak ellenére, hogy a hivatalba lépő első jobboldali kormány azonnal (1990. május) létrehozta az értéktőzsdét, a privatizáció kapcsán mégis – mint macska a forró kását – úgy kerülgették a privatizátorok az intézményt, hiszen ott igazi versenykörülmények között lehetett volna a cégeket értékesíteni, mert bárki tehetett volna ajánlatot a felkínált vállalatok részvényeire.

Itt is kiszántott mégis valamit az eke, sumákolás ide vagy oda. Az egyik gyógyszergyártó céget megvette egy „nagy angol pénzügyi befektető”, bizonyos részvényenkénti áron. Három hónap múlva elvitte a tőzsdére, ahol az értékesített részvényekért a háromszorosát kapta, mint amennyit fizetett érte (hiába, aki tud az tud, főként, ha a bennfentes csapat tagja). A befektető pénze így megtérült, és még a cég feletti ellenőrzése is megmaradt. A legnagyobb disznóság azonban a frissen feltőkésített bankok ügyében történt. A bankokba 1994–95-ben mintegy egymilliárd dollárnyi állami forrást tettek, amikor feltőkésítették őket. De a bankok nem kerültek a tőzsdére, Surányi MNB-elnök és baráti köre döntött a sorsukról, no meg leendő tulajdonosaikról és persze az árukról is. (Eddig nem lett publikus az értékesítés feltételrendszere és pláne nem az árak, az információk máig mélyen elásva.)

A mániákus OTP-vadász Soros György ügyét (OTP bekebelezése) bal- és jobboldalról egyaránt támogatták. A lelépő MDF-es és a fellépő szocialista pénzügyminiszter a baloldal hírharangjában, a hajdani Népszabadságban mondta egyhangúlag, hogy az OTP-nek Soros kezében lenne a helye. Hogy ez nem sikerült, az szintén egy bal- és egy jobboldali együttgondolkodás eredménye volt. (Még a baloldalon is voltak 1994–95-ben szikrái a nemzeti érdek képviseletének, ma már nincsenek.)

Jól jelzi a bankok feltőkésítése és privatizációja kapcsán elszenvedett potenciális veszteséget a tény, hogy az OTP mai piaci értéke vetekszik a második legnagyobb német bankéval, a Commerzbankéval, noha részvénytőkéjének névértéke és üzleti volumene annak csak töredéke. Az OTP mint nemes vad elejtésére Soros később is többször kísérletet tett, szerencsére nem koronázta siker fáradozásait. A teljesség igényét fel sem vetve egy történet még mindenképpen a bennfentességhez kívánkozik. Ez az úgynevezett Magyar Alap ügye. Százmillió dollár összeggel ezt „nemes lelkű”, Amerikába szakadt hazánkfiai (Sorosék köre) és hazai kifutóik, későbbi jegybankelnök és pénzügyminiszter alapították és működtették. (A százmillió dollár vélhetően kölcsönvett pénz volt.) A jótét lelkek a pénzt forintra váltották, és hazánkban fektették be. Értelemszerűen az akkor huszonöt-harminc százalékot fialó államkötvényekbe. A megállapodás szerint a „nemes” befektetők, ha dolgukat elvégezték, a szerzett forintokat azon az árfolyamon válthatták vissza dollárra, mint amikor a százmillió dollárt forintra váltották. A forint közben jó harminc százalékot értékelődött le. A százmillió dollárból lett legalább százötvenmillió a finanszírozási költések (hitel) kifizetése után. Ez volt a fordított devizahitel, amikor úgy tették zsebre a magas kamatot, hogy az árfolyam miatt nem fájt a fejük.

Örök szabály, hogy hülyékkel és határtalanul aljas alakokkal lehet csak nagyon jó boltot csinálni. Senkinek eszébe ne jusson, hogy a Magyar Alap történetét az interneten keresse, onnét mindent gondosan kitöröltek, ha egyáltalán volt is ott valami valaha. A történetet a bankok könyvelési adataiból (főkönyvéből) lehetne rekonstruálni, ha valaki kedvet kapna rá.

Folytatjuk

(A szerző közgazdász)