Jelenlét, jelen idő, húsvét

A karantén jelenlétvesztésnek tűnik, ezzel szemben a jelenlét felfokozásának esélyét kínálja. Ez a paradoxon új megvilágításba helyezi a járvány kezelését.

Pilinszky János szerint korunk egyik „igazi népbetegsége a jelenlétvesztés”. Nem vagyunk teljesen jelen, ahol kellene: a családban férjként, feleségként, de gyermekként, nagyszülőként sem; és a munkahelyünkön sem; nem ismerjük a szabadidő, a szabadság értelmét sem; a végeredmény: darabjaira hullik a személyiségünk. Nem éljük meg az identitásunk rétegeit: a személymivoltunkat, az istenképűségünk méltóságát, amely a legbiztosabb alapokra helyezi az emberi jogokat; nem éljük át egzisztenciálisan a születésünknél fogva belénk pecsételt férfiúi és női identitásunkat, ezzel háttérbe szorítjuk az édesapai és édesanyai mivoltunkat, a fogyasztás oltárán áldozva fel a gyermekvállalást; zárójelbe tesszük a családi összetartozást, szétszakítva, atomizálva a családokat, megteremtve a totális magányt; meg akarjuk szüntetni a nemzethez tartozásunkat; mindezeket összefoglalja az, hogy elvágjuk Európa keresztény gyökereit. Ennek az egyik legerősebb szimptómája az örökös elvágyódás, ami jelzi, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Nem véletlen, hogy nő a világon a depressziósok, a levertségben, kedvetlenségben szenvedők aránya.

A jelenlétvesztés, az identitásrétegeink feladása indokaként legtöbbször a gyorsuló időre hivatkozunk. Van-e valóban gyorsuló idő, vagy ez csak érzéki csalódás, egy olyan örvény, amit mi magunk teremtettünk, hogy ne kelljen önmagunkkal, a kapcsolatainkkal, az életünkkel szembenézni? Megvizsgálva a mindennapjainkat, azokat elemezve azt látjuk, hogy a gyorsuló idő javarészt érzéki csalódás, aminek a fő oka az, hogy a képekben, a legkülönbözőbb digitális csatornákon ránk zúduló – túlnyomórészt felesleges – információk forgószelében élünk (a digitális oktatás egyik fő feladata az lenne, hogy a válogatás, az értelmes, testünk-lelkünk-szellemünk harmóniáját szolgáló elemek kiválasztásának a képességét oltsuk bele
a gyermekeinkbe). Ez olyan, mintha állandóan egy kásahegy alól kellene szinte kibányászni a puszta érzékelésünket, a tudatunkat, hogy normálisak maradjunk – és ebben az állandósuló küzdelemben már nem sok értelmes és valódi, szívünk-lelkünk legmélyén vágyott szükségletünkre (hogy szeretve és értékesnek érezzem magam, hogy összetartozzak valakivel, valakikkel, hogy szabad, vagyis önmagam lehessek) marad már időnk. Leginkább a társas, alapvető szociális kapcsolataink a kárvallottjai ennek a folyamatnak.

És most mit tapasztalunk, a koronavírus-járvány kényszerei idején? A fő jelszavak: Maradj otthon! Vigyázz magadra! Az elkülönülést, az elzárkózást diktálják. Ugyanakkor a karantén betartása közben a szociális, társas kapcsolataink nem lecsökkentek, hanem hirtelen megnövekedtek sűrűségükben, intenzitásukban, formáikban: felértékelődött a telefon, e-mail, internet, Instagram, Facebook, Skype stb. Valóságos népmozgalmak születtek ebben a spontán helyzetben: Maradj otthon! Fesztivál, esti tapsok, minden téren hihetetlenül sok közösségi kezdeményezés látott napvilágot a gazdaságban,
az oktatásban, az egészségügyben, a kultúra terén. Kevéssé gyakorolt elemek jelentek meg a mikroközösségeinkben, a családban: a hála, az együttérzés, az egymásra figyelés, a segítés. Most valódi beszélgetések vannak, közös tanulás és játék, odafigyelés és meghallgatás, az egymással való törődés (amiben a törődő félnek össze kell törnie az egóját, hogy teljesen odaadja magát a szolgálatnak) – hiszen most van erre idő. Felfedezzük az idő valódi értékét, nem a „múló idő” foglyai vagyunk, hanem a „telő, vagyis telítődő” idő szolgálatában állunk. Sokkal fontosabbá vált az értékes,
a minőségi idő, amire a lelkünk legmélyén vágyunk, amiben az egzisztenciálisan a legfontosabb éltető erőforrásunkat, a szeretetkapcsolatainkat megélhetjük.

Az intenzív jelenlét által megélt jelen idő ugyanakkor rámutat arra is, hogy az Idő nem a miénk, azt ajándékba kaptuk a Jóistentől, aki az Időn kívül áll. Ez a világjárvány hangsúlyosan mutat rá, hogy ez az ajándék romlandó, nem lehet sokáig őrizgetni, nem szabad elvesztegetni, elpazarolni vagy éppen ellopni. Ebben a helyzetben kiderül, hogy bőséges időnk van, mindaz, amit az Istentől kaptunk, az életünk évei, éveink napjai, napjaink órái mind a mieink. Rajtunk áll, hogy nyugodtan és békében színültig töltsük meg őket.

Ebben a feldúsult jelenlétben, életadó jelen időben különleges húsvétunk van. A templomok zárva vannak, de a húsvét – az örök jelenlét és a túláradó jelen idő – kegyelme soha nem érzékelt módon árad szét. A jelenlét–távollét ellentétpárjában megélhetjük azt, hogy az, aki mellettem van, szenvedhet a legriasztóbb magánytól, de azt is, hogy a távol lévő is egészen közel lehet számunkra, és ez sokkal fontosabbá válik. Nagycsütörtökön a lábmosásban az alázatot gyakorolja az is, aki megmossa a lábunkat, de mi is, akik elfogadjuk ezt a mélységes odaadásból fakadó szolgálatot. Megéljük az örök utolsó vacsora, az Eucharisztia megalapításakor tett krisztusi ígéretet, hogy jelen lesz számunkra a világ végezetéig.
Nagypénteken az emberiség, minden ember keresztútját járjuk közösen – nem a sajnálat és az önsajnálat útja ez, hanem a lehető legnagyobb szeretet útja, mert „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja a barátaiért”. Megéljük az oltárfosztást, azt, hogy a „harangok Rómába mennek”, csend lesz a világon. És jön a Feltámadás vasárnapja, amikortól kezdve a Keresztút után az Öröm útját járhatjuk, aminek ugyanúgy tizennégy stációja van, mint a Keresztútnak, a Jézus feltámadása utáni rendkívüli események sorával.

Varga László kaposvári megyés püspök mondta a minap: „A koronavírus ökumenéjét éljük. Soha nem tapasztalt egység van kibontakozóban a szolidaritásban, az imában, az önfeláldozó szeretetben és a hálában! A kegyelem és a szeretet győz! (…) Nem akartunk kilépni a templomainkból, erre be kellett zárni őket. Soha nem látott mértékben érjük el most az örömhírrel
az embereket!”

A járvány lecsengése után hatalmas ünnep lesz, amiben megőrizhetjük mindazt, amire ez a járvány tanítja az egyes embereket, a nemzeteket, az emberiséget. Ezzel a lelkülettel készüljünk a szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, ami a magyarság számára ritka nagy ajándék, gyönyörű lehetőség. Mert a Jóisten gyógyító ideje tört ránk. Ezt ünnepeljük!

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)