László Tamás

Vélemény és vita

Jelenlét, jelen idő, húsvét

Sajátos helyzetet teremt a koronavírus-járvány miatti korlátozás: az egyénről szól, mégis közösséget teremt, mert a közösség érdekében tesszük, vállaljuk azt

A karantén jelenlétvesztésnek tűnik, ezzel szemben a jelenlét felfokozásának esélyét kínálja. Ez a paradoxon új megvilágításba helyezi a járvány kezelését.

Pilinszky János szerint korunk egyik „igazi népbetegsége a jelenlétvesztés”. Nem vagyunk teljesen jelen, ahol kellene: a családban férjként, feleségként, de gyermekként, nagyszülőként sem; és a munkahelyünkön sem; nem ismerjük a szabadidő, a szabadság értelmét sem; a végeredmény: darabjaira hullik a személyiségünk. Nem éljük meg az identitásunk rétegeit: a személymivoltunkat, az istenképűségünk méltóságát, amely a legbiztosabb alapokra helyezi az emberi jogokat; nem éljük át egzisztenciálisan a születésünknél fogva belénk pecsételt férfiúi és női identitásunkat, ezzel háttérbe szorítjuk az édesapai és édesanyai mivoltunkat, a fogyasztás oltárán áldozva fel a gyermekvállalást; zárójelbe tesszük a családi összetartozást, szétszakítva, atomizálva a családokat, megteremtve a totális magányt; meg akarjuk szüntetni a nemzethez tartozásunkat; mindezeket összefoglalja az, hogy elvágjuk Európa keresztény gyökereit. Ennek az egyik legerősebb szimptómája az örökös elvágyódás, ami jelzi, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Nem véletlen, hogy nő a világon a depressziósok, a levertségben, kedvetlenségben szenvedők aránya.

A jelenlétvesztés, az identitásrétegeink feladása indokaként legtöbbször a gyorsuló időre hivatkozunk. Van-e valóban gyorsuló idő, vagy ez csak érzéki csalódás, egy olyan örvény, amit mi magunk teremtettünk, hogy ne kelljen önmagunkkal, a kapcsolatainkkal, az életünkkel szembenézni? Megvizsgálva a mindennapjainkat, azokat elemezve azt látjuk, hogy a gyorsuló idő javarészt érzéki csalódás, aminek a fő oka az, hogy a képekben, a legkülönbözőbb digitális csatornákon ránk zúduló – túlnyomórészt felesleges – információk forgószelében élünk (a digitális oktatás egyik fő feladata az lenne, hogy a válogatás, az értelmes, testünk-lelkünk-szellemünk harmóniáját szolgáló elemek kiválasztásának a képességét oltsuk bele
a gyermekeinkbe). Ez olyan, mintha állandóan egy kásahegy alól kellene szinte kibányászni a puszta érzékelésünket, a tudatunkat, hogy normálisak maradjunk – és ebben az állandósuló küzdelemben már nem sok értelmes és valódi, szívünk-lelkünk legmélyén vágyott szükségletünkre (hogy szeretve és értékesnek érezzem magam, hogy összetartozzak valakivel, valakikkel, hogy szabad, vagyis önmagam lehessek) marad már időnk. Leginkább a társas, alapvető szociális kapcsolataink a kárvallottjai ennek a folyamatnak.

És most mit tapasztalunk, a koronavírus-járvány kényszerei idején? A fő jelszavak: Maradj otthon! Vigyázz magadra! Az elkülönülést, az elzárkózást diktálják. Ugyanakkor a karantén betartása közben a szociális, társas kapcsolataink nem lecsökkentek, hanem hirtelen megnövekedtek sűrűségükben, intenzitásukban, formáikban: felértékelődött a telefon, e-mail, internet, Instagram, Facebook, Skype stb. Valóságos népmozgalmak születtek ebben a spontán helyzetben: Maradj otthon! Fesztivál, esti tapsok, minden téren hihetetlenül sok közösségi kezdeményezés látott napvilágot a gazdaságban,
az oktatásban, az egészségügyben, a kultúra terén. Kevéssé gyakorolt elemek jelentek meg a mikroközösségeinkben, a családban: a hála, az együttérzés, az egymásra figyelés, a segítés. Most valódi beszélgetések vannak, közös tanulás és játék, odafigyelés és meghallgatás, az egymással való törődés (amiben a törődő félnek össze kell törnie az egóját, hogy teljesen odaadja magát a szolgálatnak) – hiszen most van erre idő. Felfedezzük az idő valódi értékét, nem a „múló idő” foglyai vagyunk, hanem a „telő, vagyis telítődő” idő szolgálatában állunk. Sokkal fontosabbá vált az értékes,
a minőségi idő, amire a lelkünk legmélyén vágyunk, amiben az egzisztenciálisan a legfontosabb éltető erőforrásunkat, a szeretetkapcsolatainkat megélhetjük.

Az intenzív jelenlét által megélt jelen idő ugyanakkor rámutat arra is, hogy az Idő nem a miénk, azt ajándékba kaptuk a Jóistentől, aki az Időn kívül áll. Ez a világjárvány hangsúlyosan mutat rá, hogy ez az ajándék romlandó, nem lehet sokáig őrizgetni, nem szabad elvesztegetni, elpazarolni vagy éppen ellopni. Ebben a helyzetben kiderül, hogy bőséges időnk van, mindaz, amit az Istentől kaptunk, az életünk évei, éveink napjai, napjaink órái mind a mieink. Rajtunk áll, hogy nyugodtan és békében színültig töltsük meg őket.

Ebben a feldúsult jelenlétben, életadó jelen időben különleges húsvétunk van. A templomok zárva vannak, de a húsvét – az örök jelenlét és a túláradó jelen idő – kegyelme soha nem érzékelt módon árad szét. A jelenlét–távollét ellentétpárjában megélhetjük azt, hogy az, aki mellettem van, szenvedhet a legriasztóbb magánytól, de azt is, hogy a távol lévő is egészen közel lehet számunkra, és ez sokkal fontosabbá válik. Nagycsütörtökön a lábmosásban az alázatot gyakorolja az is, aki megmossa a lábunkat, de mi is, akik elfogadjuk ezt a mélységes odaadásból fakadó szolgálatot. Megéljük az örök utolsó vacsora, az Eucharisztia megalapításakor tett krisztusi ígéretet, hogy jelen lesz számunkra a világ végezetéig.
Nagypénteken az emberiség, minden ember keresztútját járjuk közösen – nem a sajnálat és az önsajnálat útja ez, hanem a lehető legnagyobb szeretet útja, mert „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja a barátaiért”. Megéljük az oltárfosztást, azt, hogy a „harangok Rómába mennek”, csend lesz a világon. És jön a Feltámadás vasárnapja, amikortól kezdve a Keresztút után az Öröm útját járhatjuk, aminek ugyanúgy tizennégy stációja van, mint a Keresztútnak, a Jézus feltámadása utáni rendkívüli események sorával.

Varga László kaposvári megyés püspök mondta a minap: „A koronavírus ökumenéjét éljük. Soha nem tapasztalt egység van kibontakozóban a szolidaritásban, az imában, az önfeláldozó szeretetben és a hálában! A kegyelem és a szeretet győz! (…) Nem akartunk kilépni a templomainkból, erre be kellett zárni őket. Soha nem látott mértékben érjük el most az örömhírrel
az embereket!”

A járvány lecsengése után hatalmas ünnep lesz, amiben megőrizhetjük mindazt, amire ez a járvány tanítja az egyes embereket, a nemzeteket, az emberiséget. Ezzel a lelkülettel készüljünk a szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, ami a magyarság számára ritka nagy ajándék, gyönyörű lehetőség. Mert a Jóisten gyógyító ideje tört ránk. Ezt ünnepeljük!

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)

Kapcsolódó írásaink

Kelemen András

Kelemen András

Harminc év után

ĀSokszor halljuk azt, hogy minden eleve el volt rendezve, szinte az eleve elrendelés bölcseleteinek gyenge világi változataként

Boros Imre

Boros Imre

Privatizáció vagy tervezett kifosztás? (4.)

ĀA történelmet be kell vallani. Ha bevallottuk, akkor írásban is rögzíteni kell a főbb eseményeket és a köztük rejlő összefüggéseket, hogy az utókornak is hozzáférhető legyen

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom