Élet a járvány után

A naponta megújított saját modellem alapján (ami a kínai járványlefolyás alapján készült) úgy látom, nem kell változtatnom előrejelzésemen, hogy a járvány nálunk április közepe táján tetőzhet, és június végére cseng le. Ugyanakkor az elmúlt napok adatai azt mutatják nálunk és az olaszoknál is, hogy a fertőzöttek számának növekedése lassul, de ez a lassulás nem olyan mértékű, mint Kínában volt, tehát azt nagy valószínűséggel sikerült elérnünk, hogy az aktuális betegszám nem fogja túlterhelni az egészségügyi rendszert, viszont tartósan igénybe fogja azt venni. Amíg hathatós védőoltást nem sikerül a világban kifejleszteni, amire becslések szerint még másfél évet kell várnunk, a koronavírus velünk marad, tehát valamilyen formában védekeznünk kell ellene, és mint kiderült, a leghatékonyabb védekezés a személyes érintkezések minimálisra szorítása.

Egy idő után azonban a gazdasági kiesés akkora lesz, hogy kénytelenek leszünk a termelést legalábbis részlegesen újraindítani, ami természetesen csak a termelési láncok teljes vertikumában képzelhető el, vagyis az alapanyag- és alkatrészgyártástól kiindulva a végső felhasználó fogyasztókig, beruházókig vagy az exportpiacok fogadókészségéig. Ez a piacgazdasági szokásoktól teljesen eltérő módszereket igényel, mert nemzetközileg kell egyeztetni, hogy ismét összekapcsolhatók-e a láncok, amelyek az elmúlt harminc év globalizációs tenden­ciái miatt túlságosan is hosszúra nyúltak.

A termelés részleges újraindításánál fel fog merülni a rendszeres tesztelés kérdése, ami komoly laboratóriumi készséget igényel, és nem feledve a korábbi járványokat, mint a 2002–2003-as SARS (Severe Acute Respiratory Syndrome) és a 2012–2013-ban a Közel-Keleten pusztított MERS (Middle East Respiratory Syndrome), valószínű, hogy a jövőben a tesztelés az egészségügyi tevékenység egy önálló ágává fog válni.

A koronavírus okozta gazdasági válság jelentősen eltér a kapitalizmus szokott túltermelési válságaitól, amikor a piac némi veszteségek árán „kitisztul” a pénzügyi spekulációk okozta nagyobb visszaesésektől és a háborúk okozta ellátási problémáktól, vagyis a kereslet újból összhangban lesz a kínálattal. A hagyományos közgazdasági tankönyvekben nem találni recepteket az ilyen válságok kezelésére, és most az egyes kormányok új, innovatív módszerekkel kísérleteznek, hogy enyhíteni tudják a válság okozta gazdasági és társadalmi károkat.

Úgy tűnik, az egyes kormányok a GDP tíz–húszszázalékos jövedelem-visszapótlásának szükségességével számolnak, mégpedig úgy, hogy ennek egy részét a vállalatok, más részét pedig az állampolgárok vagy azok közül a közvetlenül érintettek kapják. Az Egyesült Államok például egy 2000 milliárd dolláros mentőcsomagot fogadott el, ami a GDP-jének tíz százalékát teszi ki. Ebből a nagyvállalatok 533, a kisvállalkozások 377 milliárdos támogatást kapnak, amihez egy 280 milliárdos adósságelengedési csomag is járul. Ezenkívül az alacsony fizetésűek fejenként 1200 dolláros közvetlen juttatást kapnak, és növelik a munkanélküli segélyeket. Jelentős összeget – mintegy 200-200 milliárd dollárt – kapnak az egészségügyi intézmények és a helyi kormányzatok.

Spanyolországban a GDP húsz, Lengyelországban kilenc százalékát mozgósítják a járvány gazdasági következményeinek enyhítésére. Mindenütt probléma, hogy hogyan érjék el a válság által leginkább sújtottakat, ennek tételes számbavétele ugyanis rövid idő alatt nem lehetséges, ezért a kormányok nagyvonalúan juttatnak pénzt a potenciálisan érintetteknek.

Például Szlovákiában nyolcvanszázalékos bérpótlást kapnak azok, akiknek megszűnt a munkahelye, az Egyesült Királyságban a magánfoglalkoztatottak megkapják jövedelmük nyolcvan százalékát. Elemzők azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a nagyvonalúságnak később inflatorikus hatása lehet, ami nagy valószínűséggel be is fog következni, de az egy későbbi probléma, most az életeket és a munkahelyeket kell menteni.

Egyszer azonban túljutunk a válságon, és felmerül a kérdés, hogyan tovább? Az már világosan kiderült, hogy a túlzottan hosszú ellátási láncok igen érzékennyé teszik az egyes országokat a más országokban, sokszor nagy távolságra lévőkben bekövetkező negatív hatásoknak. A széles körű gazdasági kapcsolatoknak vannak előnyei, amik részben a költségek csökkentésében, részben a technológiai ismeretek gyors terjedésében nyilvánulnak meg, de vannak hátrányai, amiket a jelenlegi járvány nyilvánvalóvá is tett.

A gazdasági biztonság növelése a jövőben szükségessé teszi az ellátási láncok rövidítését, ami megkérdőjelezi a profitmaximalizálás mindenek felett uralkodó szerepét a gazdasági döntésekben. Más gazdasági irányra kell átállnunk, amelyben az eddigieknél sokkal nagyobb helyet kap a nemzetgazdaság biztonságát szolgáló, nagyobb távra előretekintő gondolkodás és tervezés. Ezt kívánja egyébként a környezet védelme, a környezeti változásokhoz való alkalmazkodás szükségessége is. Lehet, hogy így kevesebbet fogyasztunk, de termékeink tartósabbak lesznek (mint voltak a sokáig emlegetett „békeidőkben”), kevesebbet szemetelünk, és talán nyugodtabb körülmények között fogunk élni, mint mondjuk most, a „rugalmas” foglalkoztatás korában, amikor sokakat három hónapos munkaszerződésekkel alkalmaznak, hogy bármikor meg lehessen tőlük szabadulni, ha a globalizált piac profitérdekei úgy kívánják.

E gondolatokat a múlt század hetvenes éveitől kezdve már sokak és sokszor leírták, a fejlődés azonban mindmáig az ellenkező irányba ment, mert a globalizációt erőltető, abból hasznot húzó és főleg azáltal hatalmi pozícióra szert tevő erők mindeddig erősebbnek bizonyultak a szélesebb társadalmi rétegek érdekeinél és a természeti környezetbe való harmonikus illeszkedés szükségességénél. Ugyanakkor történelmi tapasztalat, hogy a közgazdasági vagy általánosabban emberi gondolkodásban változást csak a nagy válságok (háborúk, természeti katasztrófák, nagy gazdasági krízisek) tudnak hozni.

A múlt század harmincas éveinek nagy válsága például jelentős fordulatot hozott a közgazdasági gondolkodásban, a korábbi szabadpiaci elveket felváltotta az állam elsődleges gazdaságirányító szerepe, amit a második világháború még tovább erősített. Ez a keynesiánusnak nevezett gondolkodás a hetvenes évek olajárrobbanása és az azt követő tartós gazdasági válság miatt kérdőjeleződött meg, mert a hagyományos keynesi gazdaságpolitikai eszközök nem tudták kezelni a kőolajár-robbanás miatt keletkezett gazdasági megrázkódtatást.

Így a nyolcvanas évektől előtérbe kerültek a piac szabadságát, az állam visszaszorítását hirdető neoliberális elvek, amelyek fokozatosan a korábbi korlátozások megszüntetéséhez vezettek (például a bankszektorban), utat adva a parttalan spekulációknak, valamint a tőke gátlástalan koncentrációjának és nemzetállamok fölé kerekedésének.

Pont ez utóbbi ok miatt most nehezebb lesz a váltás. Míg a múlt században a legtöbb ország magától eldönthette, milyen gazdasági elvek szerint szervezi gazdaságát, ma nagyhatalmú nemzetközi intézmények, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap vagy Világkereskedelmi Szervezet korlátozza azt. A Nemzetközi Valutaalap máris közölte, a koronavírus-járvány okozta gazdasági nehézségek miatt már vagy kilencven ország jelezte, hogy pénzügyi támogatásra lesz szüksége, márpedig ez a pénzügyi támogatás a gazdaságpolitika diktálásával is jár, mint ahogy ezt a saját tapasztalatainkból is tudjuk.

Még nehezebb helyzetben vannak az Európai Unió tagországai, mert az uniós szerződések tiltják mindazokat a financiális eszközöket, amelyekre a koronavírus-járvány gazdasági hatásai leküzdésének érdekében az egyes országoknak szükségük van (ilyen például a vállalatok támogatása). Mivel az unió már a 2008-ban induló válság kezelésére is alkalmatlan volt, továbbá mert jelenlegi szabályai mellett a dél-európai országok folyamatos válságban vannak, mindenképpen fel kell vetni a szerződések módosításának kérdését. Legjobb lenne visszatérni az 1957-es római szerződés elveihez, amelyek jól szolgálták valamennyi tagország érdekeit egészen addig, míg az 1992-es maastrichti szerződéssel semmissé nem tették.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)