Isten látni fogja

Írom ezt akkor, amikor az idei húsvéton talán soha nem tapasztalt módon és méretekben hangzik majd el a Miatyánk, a keresztény világ legismertebb imádsága.

Semmi sem nyilvánítja ki jobban az evangéliumban az imádság abszolút szükségességét, mint Jézus életében elfoglalt helye. Gyakran imádkozik a hegyen, egyedül és elvonulva, még akkor is, amikor „mindenki őt keresi”. Helytelen lenne azonban ezt az imádságot csupán az Atyával való csendes együttlét vágyára leszűkíteni: az ima Jézus küldetésére vonatkozik vagy a tanítványok nevelésére, akiket Lukács négy helyen is említ.

„Történt pedig egyszer, hogy [Jézus] valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: »Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogyan János is megtanította tanítványait.« Erre így szólt hozzájuk: »Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! (Abba.) Szenteltessék meg a neved. Jöjjön el az országod…” Jézus arámi nyelven mondta el imáját. Az eredeti nem maradt fenn, de korai görög, latin és egyéb fordításokra támaszkodva rekonstruálták az szöveget. Jézus a Gecsemáné-kertben elmondott imájában az hangzott el: „Abba”, s ezt adta át tanítványainak. Az Atyával való páratlan kapcsolatát mintegy kitárta, sőt fölkínálta a tanítványoknak. Jézus az utolsó vacsorán is imádkozott. Ritkán mondta: „Imádkozom.” Rendszerint inkább: „Kérem”, egyszer pedig: „Akarom.” Vajon Leonardo, az Utolsó vacsora festője a három év alatt, amíg műve készült, hányszor imádkozott munka közben? Mondta-e néha, hogy „Padre nostro nei cieli…” Nem tudjuk, de életét ismerve biztos vagyok abban, hogy imádkozott. Beszélt-e Jánoshoz, Júdáshoz, Péterhez és a többiekhez, ami már imával felérő cselekedet volt. És hogyan viszonyult a tanítómesterhez, Jézushoz? Vajon átjárta-e néha a szorongás, a félelem attól, amit éppen megörökített, még ha igyekezett is a szépséget a jósággal egyesíteni. Merre jártak a gondolatai? Emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor beavatott ministránsként valami miatt egyedül tartózkodtam a templomban, féltem attól a csendes miliőtől, ami körülvett. Az összeolvasott könyvek miatt féltem egyedül a harangtoronyban is. Leonardo a nyugtalanságokat tükröző arcokat szembeállította a nyugalmat sugárzó alakokkal. Ezen az átváltozáson mentem keresztül én is, amíg felnőtté nem váltam. A festő egyik kortársa, aki fiatal szerzetesként a kolostorban élt, mesélte, hogy Leo­nardo gyakran már kora reggel az állványra kapaszkodott, és napnyugtáig nem tette le az ecsetet a kezéből, mit sem törődve étellel, itallal. Aztán napok múltak el anélkül, hogy hozzányúlt volna a festményhez, miközben órák hosszat állt előtte, és elmélyülten vizsgálgatta. Egyre erősödik bennem az érzés, hogy – Pilinszky János szavaival – ebben a „meleg csendben” Leonardo „Isten dicsőségének, föltámadásának, eljövetelének és minden egyes látogatásának elvéthetetlen ismertető jegyét” élte át munkája közben, ami imára késztette. Elképzelhetetlen másképp!

Amikor Leonardo kortársát, Michelangelót megkérdezték, miért dolgozik olyan szorgalmasan a Sixtus-kápolna egyik sötét sarkán, amelyet soha senki nem fog látni, azt válaszolta: „Isten látni fogja.” Alighanem ez hatotta át a nyilvánosságnak készült Utolsó vacsora festőjét is, akinek a gondolataiban végig ott lehetett a láthatatlan Isten tekintete.

(A szerző újságíró)