Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A Teljesség Könyve

A költészet napja környékén József Attilát szinte kötelezően elő kell vennünk, s az ő szellemében mindazokat, akik a világ gyémánttengelyéhez szeretnék igazítani gerincüket: a versek vagy a versolvasás révén

 De ne feledkezzünk el Márai Sándorról sem, aki ugyanazon a napon született, mint József Attila, csak öt évvel korábban, idén százhúsz esztendeje. Márai költészete nagyobb hangsúlyt kaphatott volna, ha nem válik kiváló prózaíróvá. Néhány verse be is került a 20. századi magyar költészet kánonjába, gondoljunk az 1950-es Halotti beszédre, az ’56-os Mennyből az angyalra és a hatvanas évek elején született Manhattani szonettekre. Nem beszélve arról, hogy a lírai hang lengi át Krúdy-regényét, a Szindbád hazamegy oldalait, és prózai epigrammáiban (Négy évszak; Ég és föld) szintén a költő Márai szólal meg.

A költészet napja környékén arról is szólni kell, hogy szükségszerűen korlátozott közösségi életünkben milyen alternatív megoldások születnek a kortárs költészet népszerűsítésére – miként a zenei életben a házi klipek még nagyobb látogatottságot érnek el, mint a professzionális produkciók –, de nem vagyok túl optimista a költészet közösségi megerősödését illetően. A költészet magánügy marad: néhány lélek magánügye, bár ez a bezártság barátságot ébreszthet az eddig soha ki nem nyitott versolvasmányokkal. József Attila minden korban és minden körülmény között képes megteremteni önmaga reneszánszát, évforduló, jeles nap sem kell hozzá. Nem kell Adynak, Petőfinek, Aranynak sem. És szívesen mondanám, hogy nem kell Radnótinak, Szabó Lőrincnek, Nagy Lászlónak, Pilinszkynek, Kányádinak s Weöres Sándornak sem – ám ezzel csak túlzott optimizmusomat hirdetném.

Látok valamilyen abszurd törvényszerűséget abban, hogy a költészet napját az űrhajózás napja követi – mintha a költészet ugyanolyan távoli dolog lenne, mint a csillagok. Somlyó György verset is írt Az asztronautákhoz: „Ti, Súlytalanok, újdonsült igék, / mit tesz veletek az emberiség? / Mit teremt általatok önmagából? / Csóvátok már szabad szemünkbe lángol, / röpte az éjben jól kivehető, / de még csupasz, időtlen igető / egy most-alakuló emberi nyelven, / melynek írása még megfejthetetlen.” S ha már a szférák zenéje hallik, kihagyhatatlan Weöres, akit ugyan a gyerekköltészet modern klasszikusának és megújítójának tartunk, a Kenyeres Zoltán szerinti „játékköltészete” jóval több annál, mint aminek látszik: tiszta metafizika, a létezésünk (isteni kiterjedésünk) lírai reprezentációja.

Weörest olvasva eszünkbe juthat, hogy valóban olyan kicsik vagyunk, mint amilyen kicsinek a csillagok látnak minket. Hogy elrejtőznénk egy régi bőröndbe a padláson: hadd lásson minden elfelejtett játékszerünk. Hogy Clairvaux-i Bernát szerint Isten lábának zsámolya a föld – de csak (a költészet napján megint föltámadó) Jézus hagyta rajta lábnyomát a poros köveken; a mélység csak úgy tárul föl előttünk, ha a szélességet és hosszúságot átalakítjuk magassággá. Az életről azt gondoltuk: van eleje és vége, ám a létünkről csak ritkán gondolkodunk, azt sem tudjuk, hogy a létezésnek látszó élet milyen esendő. Amúgy az a bizonyos Bernát azt is mondta, hogy Isten felfoghatatlan – de hát nem is kell mindent megérteni ahhoz, hogy szeretni tudjuk Őt, mert ha már megértjük, rájövünk: gyakran csak önmagunkat szerettük benne.

Weöres Sándort olvasva gondoljuk tovább, hogy sorakoznak a könyvek előttünk – ha vannak könyveink –, lassan már az ablakot se látjuk tőlük; de nincs is rá szükségünk, mert mindegyik könyvben és versben van ezer ablak, és mindegyik ablak mögött van ezer új világ, amit nekünk kell bejárnunk. De nem tudunk elindulni, amíg nem találjuk meg hozzá a vándorbotot, hogy kitapogassuk vele a csillagokat. Némi Pilinszky-asszociációval arra gondolunk, hogy a világot befogták egy hálóba, kihúzták a partra, ahol nem volt semmi; majd ez a semmi kezdte falni a világot. – A világ gyorsan eggyé vált a parttal, a halászok meg éhen fognak halni…

Most éppen otthon vagyunk, de mégis úton – és amíg vándorolni képzeljük magunkat, nem kerülhetjük ki a szakadékokat sem, ha fel akarunk jutni a hegyre. A mélyből még magasabb a tető, de csak fönt gyógyulnak be a sebeink, amelyeket az úton szereztünk. S nem tudjuk, hogy a keskeny úton-e, ahol hirtelen sokan tülekednek. Az utolsó pillanatban már mindenki arra menne, és aki végig azon haladt, most nem tud mit kezdeni a lökdösődő akaratokkal. Inkább a sor hátuljára állunk, mert tudjuk, hogy a kaput nem az út végén nyitották ki, hanem bennünk. Nézzük az előttünk tülekedő tömeget, majd elröpülünk fölöttük, kézen fogva az angyalokkal.

A Teljesség Könyvét – amit Weö­res már megírt – most nem tudjuk újraolvasni, csak a hiányban. És hogy ne legyen oly hiányos a költészetnek ez az idei napja, arra biztatnék mindenkit: ha már nem rohan sehová, vegyen elő egy verseskönyvet. Ha nincs ilyen kötet a polcán, vegyen elő egy üres papírt, és írja le, hogy mit gondol a világról és önmagáról. Talán néhány új vers is fog születni – mert mindenki költő, és vers minden (Sík Sándor szerint is), ami élethangulat, aminek középpontjában a lelkiállapot áll, ami akkord és variáció.

Ha eljuttatják hozzám, én mindegyiket elolvasom.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Isten látni fogja

ĀPilinszky János írja: „Az imádkozó embert módunkban áll megmosolyogni. Az imádság mégis pótolhatatlan, semmi egyébbel nem helyettesíthető.”

Bogár László

Bogár László

Lenni vagy nem lenni?

ĀViszonylag könnyű volna belátni, hogy ha nem értjük igazán a dráma okait, akkor nem tudunk belőle tanulni, és ha nem tanulunk, akkor bármikor megismétlődhet velünk minden szörnyűség

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom