Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Maszk

Egyetlen maszkot hagytam meg akkor. A kórházra emlékeztettek, ott kellett felvennem ezeket, ha vizsgálatokra vittek tolókocsiban, vagy már magam is le tudtam menni liften ultrahangra, röntgenre

És aztán később, a látogatáskor is, amikor már nagyobb volt a tét, mert már nemegyszer bajba kerültem, akkor felvettem. Idegenkedve, s érezve, hogy mögötte az arcom pirul, de felvettem. És Te is felvetted. Emlékszem, milyen ügyetlenül akasztgattuk fülünkre, Rajtad oldalt lelógott, mindig le akart esni, nagyon zavart, én meg le-föl húzogattam idegesen. A maszkra fogtuk, hogy alig tudunk beszélgetni, nincs egy dédelgető szavunk. Pedig mindkettőnkre ráfért volna. Volt-e még mit mondani, vagy tényleg elfogytak a szavak, már nem tudom. Valami borzasztó zavar cikázott körülöttünk, le-fel pattantak az illatok, hangok, emlékek a halványzöld falakról, s bár én estem át a sokadik műtéten, Te voltál betegebb. Te voltál közelebb a halálhoz. A Nap ölt meg. Én nem tudtam ezt, de Te lehet, hogy már érezted. Az ablaktalan folyosón nem volt arany harmónia, nem volt bennünk semmi megkönnyebbülés. Éreztem, hogy mennél már, csak elmondod, mi van a zacskóban, a gyümölcsleveket a Professzor küldte, a könyvet itt vetted lent, a téren. Egyedül maradtál, egyedül hagytalak. Inkább dühös voltam, mint hálás. Kétségbeesett. Bár ülni is alig tudtam, szerettem volna mondani valamit, de az a maszk, az eltakart Téged, eltakarta a szemedet, eltakarta a magabiztosságodat, a magasba törést, a fényt. Elválasztott minket. S lehet, hogy én is akartam, hogy menj már, ha így akarod, menj, jobb lesz így. Majd holnap. Holnap minden másképpen lesz.

Egyetlen maszkot hagytam meg, a többit valamikor, egy bizonytalan pillanatban kidobtam. Nem olyan nagyon régen történt, talán tíz éve lehet. Be voltak csomagolva, de nem egészen sterilen. Valamikor egyszer – biztos, hogy nem a legutóbbi kórházi elbocsáttatásomkor – tehette be egy jóindulatú nővér a pakkomba. A kesztyűket is, a gézt. Valami vad pillanatban váltam meg tőlük. Milyen kár! Talán akkor is dühös voltam, azt hihettem, hogy már nem lesz szükségem maszkra, meggyógyultam. Amúgy sem vettem fel a kórházon kívül. Így vagy úgy, de nem én döntök – henceghettem magamban. Rólam más dönt. Ki vagyok én, hogy valami vírus vagy baktérium rendelkezzen a sorsomról? Életemről vagy halálomról. Akkor meg mit számít ez a maszk? Erre gondolhattam pimasz magabiztossággal, feledve az ezernyi (nem túlzás!) tűszúrást, de csak nagyon halványan emlékszem az elbocsátó érzésre. Valami megrészegedés lehetett ez, vagy inkább elcsendesülés, amikor az ember egy ilyen maszkban megérzi az összes kínlódást. Ahogy Nagy László írja: „A hó-mezőre, hol ír a halál, / ki teszi ki a szívét / nagy tüzes pontnak.”

Ilyen tüzes pontnak éreztem magam, s úgyis állandóan maszkot viseltem – gondolhattam. Bújtató maszkot visel mindenki. És persze van ez a ködszórta közelség, vagyis inkább távolság – ami emberi hosszmértékkel nem mérhető –, ez a távolság két ember között, amelyről szerelmes, mohó verejtékben azt hisszük, hogy nincs is, de a láthatatlan maszk mégis ott van az arcunk előtt, s megakadályozza, hogy mélyen, teljesen, maradéktalanul beszívjuk a lélegzetet, a csudabarna fényt, a másik ember legmélyebb érzéseit. Jajgatását, félelmeit, az áldott visszhangot, örömöt, vadságot, ragyogást, fáradtságot és megbocsátást. Most, hogy a világ láthatóan és tüntetően is maszkot hord, én azt kérdem magamban, ezt a maszkot le tudtuk-e tépni valaha? Nemigen. Keresem a felmentő körülményeket. Keresem az elmém egyetlen pillanatát, amikor pőrén állt. Ragyogott vagy elhamvadt, izzón fénylett. Keresem, keresem a megnyugvást. Jó most ez a pillanat. Jó, hogy átgondoljam ezt a hatvan esztendőt, végre felriadjak. Megszűnt a külvilág. A valós, az édes, a kedves, a mosolygó, a semmitől az űrt oly magabiztosan megkülönböztető külvilág. Vagy mégsem szűnt meg? Hisz a Holdat látom, s az Esthajnalcsillagot is. A kertben ezernyi ormokat, tűket, lángvirágokat. És a csillagokat látják az unokáim is. És hív unokatestvérem: megjött a vetőmag, az ólban sok a kis malac, a kertet művelik. Hunyt szemmel látom, s oda vágyom, halálosan.

Egyetlen maszkot hagytam meg. Nem tudom, miért. Talán azt gondoltam, egyszer majd fel kell vennem. Egyetlen útra, búcsúzó útra, különös, sejtelmes útra. Egyszer majd nem lesz elég a szemem csillogása, a lelkem szerteszórt deleje, a szellemem falhoz szorított lobogása. Egyszer majd tényleg el kell rejtenem mindent, amiről tudom, hogy hiábavalóság volt. Vers, szó, kép, mese, szerelem, képzelet, múlt, csupa felesleges holmi. Mindent be kell tuszkolnom a maszk mögé, minden érzésemet, fájdalmamat, hivalkodó reszketésemet. Hogy nemsokára, egy rémes pillanatban, amikor nagy lassan elfogy az erőm, még velem legyenek, még segítsenek. Kell majd a maszk, amikor nem akarom, hogy az emberek a sejtjeimbe lássanak, amikor szörnyűket álmodom, amikor magam is szörnyeteggé válok az álmaimban. Úgy is gyötört ez az összeomló gondolat mindig. Hogy egyszer majd mégis meg kell őrülni egy kicsit. Nem beleőrülni, csak végre nem mérlegelni: menni megalkuvás nélkül, akár a halálig, ha kell. Levenni a maszkot. Nagy tüzet rakni, nagyon nagyot, sárga és keskeny tüzet, nem amolyan melegedésre valót – lám, Attila is levette néha a maszkot –, másfajtát, mámorosat, pusztítót, trágárt, kihűlőt, más őrültségeket elrejtőt.

Most van itt az ideje, hogy az egyetlen maszkomat felvegyem? De hisz nem készülök sehová. Itthon vagyok, egyedül, teljesen egyedül. Nem vár senki. De ha kilépnék a kapun, akkor is mi történne? Másként susognának a bimbódzó akácfák? Hajamat másként fújná a szél? Ott, a nyírfa alól előjönne kedves barátom, aki a halálmadarakkal felrebbent tíz éve, s először ment el? Halott tanítványom vagy Ákos, akit még éppen a nagy bajok előtt temettünk el szép, szemérmes, csontig dobogó esőben? Lehet, hogy a maszk mögött átlátszóbb lennék. Leeresztett rostéllyal. Ahogy most mintha áttetszőbbek lennének a felhők innen a kedves székemből. Nehéz titkaim is lehet, hogy felrepülnének a csillagokig. Lehet, hogy akik belém martak, elfüstölögnének itt a kis tüzemből, s akiket bántottam – kik is lehettek, s mikor? –, pillanatnyi tűnődés után megbocsátanának.

Valójában nem bántottam én senkit, csak Téged, ki most félrecsúszott maszkodban légiesen ülsz itt a fotelben. Maszk van az arcod előtt. Velencei álarc. Téged bántottalak, sok idő előtti bajommal, sok betegségemmel, sok élni akarásommal, szívósságommal, sok mérgemmel, dühömmel, sok megalkuvásommal. A gyengédségemmel, borús álomvilágommal. Hiszen látsz most is, bár a szemed beárnyékolja a commedia dell’arte, már nem is vagy itt, már csak a közönséged vagyok. De talán még most is cipelsz, védsz, óvsz, ott, ahol a mérleg mindig inog, s mosolyoddal befolyásolod – igen Őt is –, akinek végül dönteni a dolga.

Felveszem hát az egyetlen, az utolsó maszkot. Nem a festett karneváli bóvlit, hanem a halványzöld sebészi arclepedőt. Hanyatt fekszem, s látom a világot. A nagy híreket a mindent megváltoztató világjárványról s a kis istenarcú mozdulatokat. Fiatal vagyok. Simuló kisgyermek, de dacoló akarat is már. Vágyom a lányra, de mindjárt el is rejt a halál. Mi legyek? Láng vagy kihűlt porhüvely? Aranyszín karneváli álarc vagy hófehér halotti maszk. Zavartan sodródom a színes sokaságban, arcomon ott a maszk, s lassan kiürül a terem, elhúzódnak tőlem, kiürül a tér, elnéptelenedik a város. Nem ismer fel a kapuban Kharón sem, az oboloszt sem kéri. Int, hogy vissza, vissza! Jó, hát legyen, még az egyszer visszasírom magam erre a világra, mint valami partok közt imbolygó barbár.

Hogy e mai fertőzött világban – a kilégzés és belégzés egymást marcangoló éjjeleiben és nappalaiban –, mitől véd meg a maszk, pontosan még nem lehet tudni. De hogy egyszer majd, ha ennek vége lesz, s az utolsó maszkot, a végső leplező álarcot is le kell dobnunk, s meg kell fürdetnünk pőre arcunkat a bizalom fénytengerében, az bizonyos. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A jövő itt van

ĀFricska. Egy örömteli hír egy búsongó világban. Az Alkaloida Zrt. a koronavírus tüneteit enyhítő gyógyszer itthoni forgalmazását tervezi

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (6.)

ĀMost az életek mentésével egyidejűleg a munkahelyek megőrzése és újak teremtése a legfontosabb

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom