Vélemény és vita
Ibolyák
Városok zajától távol, a Duna-kanyar domboldalán, ahol élek, napi sétám során megpihen a szemem az éledő természeten
A tavasz lapul meg a rügyek mélyén. A kitárulkozás, a féktelenség, az újjáéledés, a tánc kezdete ez. A tökéletes, tömény tisztaság érzete. A tisztaságé, amely élesre rajzol, és szinte fénnyel önti el a mindenséget. A legtökéletesebb mégis a levegő, amely ősi erővel telíti meg a környéket. Madarak szárnycsapása hasít a szélben. Óriási hullámban erdei illatok áradnak. Nehéz lenne ezeket az illatokat meghatározni. Az aranyvessző, a nárcisz, az élő fák, az elkorhadt tuskók, a bokrok, a gombák, a vadvirágok illata talán még az égbolttal is keveredik. Lépten-nyomon vaddisznótúrások között botorkálok. S ebben a természetes környezetben megtorpanok, mert a lábam alatt, a fűben és az avarban ibolyák festik lilára a vidéket.
Az ibolya görög neve Ión volt, s a görög költészet az ibolyából személyesítette meg a mitológia legszebb nőalakját, Zeusz kedvesét, Iónt. A föld Ión tiszteletére termesztette az ibolyát. A görög istenek szobrára ibolyakoszorút helyeztek. Az athéniak annyira szerették az ibolyát, hogy méltán nevezték ibolyaillatúnak a várost, ahogy Arisztophanész írásaiból tudjuk.
Milyen különös, hogy az ibolya látványa görög földre csábítja a képzeletem. Ha elszánjuk magunkat, hogy az új körülmények között változtatunk a dolgainkon, a legfontosabb a képzelőerő. Úgy kell néznünk az életünkre, mint korábban még sosem. „Kis ibolyák, első követei / A jó tavasznak, vásároljanak! – mondja A kisleány Az ember tragédiájában, a londoni színben. Jó ember – mondom magamnak – szedj belőle te is egy csokrot, itt a hegyoldalon!
Az ibolya kedvelt virág volt a középkorban is. A trubadúrversenyeken, Toulouse-ban, aranyibolyát kapott a győztes. A korabeli kertek termesztett ibolyával voltak teli. Aztán elfeledték hosszabb időre. Napóleon emelte ismét a magasba. A császár egy bálon ismerkedett meg Joséphine-nel, akinek ibolyacsokor volt a kezében. A csokrot búcsúzáskor a kocsijából Napóleonnak dobta. Menyasszonyi ruhájára ibolyát hímeztetett. Mielőtt a korzikai Elba szigetére lépett, utolsó szavai ezek voltak: „Tavasszal az ibolyákkal visszajövök!” Amikor Joséphine 1814-ben meghalt, Napóleon friss ibolyacsokrot küldött a sírjára. A halott császárnál két szál elszáradt, aranyszelencébe zárt ibolyát találtak, ezeket a waterlooi csata után felesége sírjáról szakította. Ez az aranyszelence mindig a nyakában volt. Milyen meglepő a kép: hadvezér az ibolyával…
Az ibolyát a szerénységhez hasonlítják. De hát a szerénység már nem korunk divatja. Az ibolyáról, amelyhez most lehajolok, példát vehetne néha a Homo sapiens. A virág a lélek tükre – mondják. Mindenki azt találja meg benne, amit keres, és minden kor a maga képére formálta. A középkor áhítatot, a lovagkor játszi természetet, a reneszánsz ritkaságot, a barokk pompát, a biedermeier szerénységet, a szocializmus reklámot, a kapitalizmus nőiességet látott benne. És a virág mindegyik volt. Hűségesen kísérte és kíséri útján az embert. De vajon mire számíthat napjainkban? Néhány telekre tőlem egy virágtermesztő zokogva kérdezte, kinek fogja eladni a virágait? A törékeny kis ibolya azonban nem törődik a világ folyásával: rendületlenül illatozik, és – ránk vár. Ez is reményt adhat a túlélésére. És három Márai-mondat: „Áprilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok. Úgy érzem, kezdődik valami. Ibolyaszíne van, opálos…”
(A szerző újságíró)
