Sikeres stabilizációk

Ráadásul a kettőt egy nagyon is összefüggő és egységes rendszerként, ahol egyik megoldás sem lehetséges a másik nélkül. Ugyanakkor mind az egészségügyi, mind a gazdasági problémák kezelése rontja a másik esélyeit. Vagyis: ha csúcsra járatjuk az egészségügyi védekezést, például megtiltunk minden fizikai érintkezést, akkor megöljük a gazdaságot, ha viszont nem korlátozzuk a gazdaságot, sokkal nagyobb bajt hozunk magunkra.

Nagyon szűk tehát a mezsgye, ahol sikerrel lehet haladni. Követhető mintaként pedig egyik eddigi nagy válság sem szolgál, sem a 1929-es és főként nem a 2008-as krízis. Tanulságos azonban az 1918-cal induló s évekig tartó spanyolnátha-járvány, az azt övező tartós társadalmi és gazdasági örvénylésekből sokat tanulhatunk. Ma azokról a tanulságokról szólnék, amelyekből ötleteket lehet meríteni, mert bizonyos államok végül kijöttek a másfél évtizedes örvénylésből, erős katonai hatalommá váltak, sőt az egyik gazdaságilag is megerősödött.

Igen, Németországról és Szovjet-Oroszországról van szó. Földbe döngölt, megalázott és reményvesztett országokból mindkettő az 1929-es válság után rövidebb mint egy évtized alatt katonai világhatalommá vált, Németországnak ezenkívül a népjólét jelentős emelésére is volt ereje, míg Szovjet-Oroszország éppen a népjólétet áldozta fel világhatalmi érdekeiért. Ezen különbség miatt esett a választásom Németországra, a Harmadik Birodalomra.

Mielőtt balliberálisaink a szívükhöz kapnának, kijelentem, szigorúan gazdasági elemzést végzek, minden más felhang és áthallások nélkül, megállapításaimhoz pedig szívesen fogadom a szakmai ellenvéleményeket. Olyan értő, elhivatott szakemberekre hivatkozom, akiknek szakmai képességeikhez nem fér kétség, akiknek hozzáértésében és tevékenységében még a nürnbergi bírák sem láttak kivetnivalót, csak tanúként idézték őket – hasonlóan egyébként Horthy Miklóshoz.

Elsősorban Hjalmar Schachtról és csapatáról van szó. Ő soha nem lépett be a náci pártba, és 1939-ben el is távolították, miután a „lehetetlennek” tartott feladatot végrehajtotta, de többre amúgy sem vállalkozott volna.

Az akkori Reichsbank, vagyis a német központi bank igazgatóságában egyébként benn ült az egyik Wartburg testvér, egy régi, patinás német–zsidó bankár család sarja is, akinek bátyja a Federal Reserve Bank, az amerikai Fed létrehozásában tevékenykedett.

Mint ismerhető, noha nem közismert, az első világháborúban vesztes Németországot a Párizs környéki békeszerződéssel hasonlóképpen el kívánták pusztítani, mint hazánkat. Első ötletként Berlint százmilliárd dolláros hadisarcra, második ötletként „csak” harminchárommilliárd dollárosra ítélték – évi tizenkétmilliárd dolláros GDP mellett. Ennek megfizetése lehetetlen vagy évszázados adós rabszolgaság lett volna.

De vissza Schachthoz, aki azon túl, hogy nem lett a náci párt tagja, nem is volt „fajtiszta árja” dán felmenői miatt. A nácik mégis tiszteletbeli párttagnak nyilvánították. Oroszlánkörmeit először mint csúcspénzügyér, 1923-ban villantotta meg, amikor bevezette a Rentenmarkot (német járadékmárkát, fedezeteként az állami ingatlanvagyonnal), az inflációt megszüntette, a növekedést beindította, és öt év lélegzetvételt biztosított a német gazdaságnak. Az ígéretes fél évtizednek s Schacht első tündöklésének az 1929-es világválság vetett véget.

A válságban az alig éledező Németország hatalmasat zuhant, rövidesen hatmillió munkavállaló került utcára. Évekig működött a mindmáig a balliberálisok által nagy becsben tartott megszorítások politikája. Nemcsak a munkáskezek, de a vagyontárgyak is leértékelődtek. Akiknek volt befektetni való pénzük, bagóért vásárolhattak. Ezt sokan meg is tették, jellemzően az Egyesült Államokból. Az első világháború pénzügyi eredménye ugyanis az volt, hogy Amerika nettó adósból hitelezővé vált, ami miatt csak úgy áramlott Európába a befektetői tőke meg a hitelek. Különösen Németországba, ahol a műszaki technikai kultúra már az első világháború előtt is rendkívül erős, fejlett volt. Patinás német cégek egész sora jutott amerikai befektetők kezére.

Kiemelném a legemblematikusabbat, az Opel-művek átvételét 1929-ben. A katasztrofális gazdasági helyzet 1933-ban a nácikat kormányzati pozícióba röpítette.

A sokak által irreálisnak gondolt gazdasági ígéreteinek megvalósításához Hitler Schachtot azonnali hatállyal a gazdasági minisztérium és a német központi bank egyidejű vezetésével bízta meg 1933-ban. Sajnos a korszak gazdasági növekedésének éves adatai nem állnak rendelkezésre, de elérhetők a német GNI (nemzeti jövedelem) számai összehasonlító árakon 1932 és 1937 között.

 Ez az érték harmincmilliárdról százötmilliárd márkára, azaz több mint a három és félszeresére nőtt. Jegyezzük meg, ilyen ütemet még Kína sem ért el soha. Szerte a világban a németeknek udvaroltak, Adolf Hitler 1938-ban az amerikai Time Magazin címoldalán díszelgett mint az év embere. Elismerték, hogy a német modell felülmúlja a New Dealt is.

A kérdés nyilván adott: mit csinált Schacht a gazdasági tárca és a jegybank birtokában? Azt tette, amit egy pénzhez értő és építésre kiképzett, hazáját szerető pénzügyesnek tennie kell. Saját irányítás alá vonta a pénzt, a német birodalmi márkát, és kiküszöbölte a külső pénzrendszerekből érkező zavaró, komoly veszteségekkel fenyegető körülményeket, a kamat- és árfolyam-ingadozást. Belföldi és külföldi kapcsolatokban egyedül a márka foroghatott, amit csak a Reichsbankból lehetett megszerezni. Belföldön a Reichsbank leszámítolta a nagy volumenű állami rendelésekből származó, a kereskedelmi bankok által előfinanszírozott váltókat abban az esetben, ha megtörtént a teljesítés. Az állam meg rendelt, rendelt és rendelt, autópályákat, középületeket, gyári berendezéseket – no meg sok hadfelszerelést, tankokat, ágyúkat, muníciót és repülőgépeket is.

Rövid időn belül az emberek milliószámra dolgozni mehettek, adókat fizettek, és a költségvetésnek is egyre több pénze lett. Több tucat külföldi országgal, köztünk hazánkkal is úgynevezett bilaterális klíringeket kötöttek, amelyeket márkában vezettek. A klíringekben voltak hitelkeretek is. Németország így külföldi pénzek nélkül jutott hozzá létfontosságú javakhoz, például Romániából olajhoz, tőlünk élelmiszerhez, bauxithoz, Argentínából marhahúshoz, és még sorolhatnánk.
A külföldiek pedig Németországban a márkáért azt vásárolhattak, ami nekik tetszett, többnyire a világszínvonalat képviselő műszaki árukat, fegyvereket. Kiemelendő a nagyon is intenzív német és szovjet gazdasági együttműködés. Nem legenda, hogy a második világháború kitörésének napján is szovjet vonatszerelvények indultak Németországba
a német iparnak létfontosságú javakkal.

Mindezek nyomán lehetett pénzt fordítani a nemzetgazdaságilag fontos iparágak újraindítására is. Így, mivel az Opel 1929-ben az amerikaiaké lett, megalapították a Volkswagent 1937-ben, és 1938-ban a termelés is elindult. A csoport fő részvényesei máig az alapító osztrák Porsche és Piech családok. A globális köröknek ez a tőkeerős magáncégcsoport ma is nagy fejtörést okoz, ezért ellenálltak az Opel megvásárlásának, amit a VW-csoport tervezett. Ehelyett veszteséggel a francia gyártóknak adták el.

De miért is tartotta a szemét a német ügyeken, elsősorban a Reichsbankon a világ pénzügyi hatalma, miért küldött oda egy Wartburgot? Azért, hogy Németország beinduljon, és végre az ott olcsón megszerzett javak, bankok, autógyárak és vegyi üzemek jól fialjanak, a pénzt pedig haza is lehessen vinni. Korábban ugyanis erről szó sem lehetett, mert nem volt a fedezete. Németországban tehát a Párizs-környéki békerendszer, jórészt köszönhetően Schachtnak, végleg megbukott. Ezt a tényt nyilvános okmányokban soha nem ismerték el, és felül sem vizsgálták, ugyanakkor üzletileg jól felfogott érdekükből csendben felül kellett írniuk. Megtették, s a szemük csukva maradt, fülük süket volt, amikor meg kellett volna tapasztalni, mire is készül valójában Hitler.

Ő ugyanis nem tartotta titokban, hiszen fő műve, a Mein Kampf már a húszas években több nyelven is elérhető volt. Business is business, ilyenkor semmi nem számít. Ismét megidézném Keynest, aki már a békeszerződésekről értesülve félőrültként bolyongott, és megjósolta a következő világégést.

Végül kíséreljük meg a múlt század harmincas éveinek német gazdasági csodájából a mára is érvényes következtetéseket levonni, mert van bőven: csak saját, jól karbantartott pénzzel boldogulhatunk nagy válságok idején, a pénzvilághatalom saját ellenségeivel is szövetkezik ideiglenesen a profit reményében, az egyetemeken kétféle olvasatban lehet oktatni a pénzügyi tanokat, az egyik romba dönti, a másik felépíti a nemzeteket. És az utolsó következtetés: kiváló pénzügyes is lehet patrióta. Remélem, egyre többen lesznek.

(A szerző közgazdász)