Domonkos László

Vélemény és vita

Vazvrassényije

Az oroszok most már pontosan olyanok, mint amit réges-régen az első világháborút megjárt őseink meséltek, írtak róluk

Dosztojevszkij, hosszú idő után újra. Démoni műveinek talán legdémonabbika, az Ördögök olvasása közben a hír: Putyin bejelentette, hogy Oroszország segítséget nyújt a járványban sínylődő Olaszországnak katonaorvosokkal, ápolókkal, felszerelésekkel, járművekkel.

Igen, az oroszok. A „ruszkik”. A lenézett, megvetett, gólemmé növesztett, utálni kényszerített, szörnyeteggé változtatott ruszkik. Egy óriási kultúra és a megindító, fenséges – megint csak Dosztojevszkij: Miskin herceg! – emberi jóság és tisztaság népe. Az oroszok, akikről Szolzsenyicin azt írta, ideje lenne megkülönböztetni népnevüket a „szovjet” elnevezéstől, hiszen a szovjet hadsereg és a szovjet politika volt olyan gyalázatos, amilyen, és az orosz lélek és az orosz világ van jelen az orosz emberekben, akiknek körében oly feledhetetlen heteket töltöttem 2016-ban, és akik emberek. Újra, megint, most is.

Igen az oroszok. Nem Brüsszel, nem az EU, nem a nagyképű és elkényeztetett, önző és ostoba nyugati világ. Az oroszok, akik Tolsztojt és Bulgakovot, Szolzsenyicint és Paszternakot, Puskint és Dosztojevszkijt adták a világnak, és akik nem röstelltek ellenünk elkövetett bűneikért megkövetni bennünket, nyomorult, megcsonkított kis közép-európai nemzetet: 1992 novemberében a Parlamentben első emberük-elnökük 1956 vérbeköpüléséért – és áttételesen az egész, négy és fél évtizedes szovjet hódoltságért – bocsánatot kért a magyarságtól. Nem emlékszem, hogy az ennek többszörösét elkövető törökök vagy osztrákok tettek volna ilyesmit…

Az oroszok most már pontosan olyanok, mint amit réges-régen az első világháborút megjárt őseink meséltek, írtak róluk. Olyanok, mint amit ragyogó irodalmuk, hatalmas kultúrájuk üzen, hirdet, közvetít róluk. Visszatért, vissza­térőben a hagyományos, az igazi oroszságkép. Profétikus ráérzéssel éppen Dosztojevszkij írta, és hasonló attitűddel Szolzsenyicin elevenítette föl és idézgette: „mihelyt az európai meglátja, hogy immár megbecsüljük nemzetünket, önmagunkat, azonmód ő is tisztelni fog bennünket… Ledobjuk mostani majompofánkat, szabad lények leszünk, nem rabszolgák vagy lakájok… Kiderül majd, hogy a valóban szociális gondolatot nem más, hanem éppen az orosz nép képviseli. Eszmevilágát, egész szellemiségét átitatja az emberi értékek egyesítésének eleven követelménye… s fény derül arra, mi az igazi szabadság: a kölcsönös szeretet, amelyet tettekkel kell biztosítani, élő példákkal… nem pedig guillotine-nal, levágott fejek millióival.” Alakult egy, a Gulag szörnyűségeivel foglalkozó történelmi-irodalmi szervezet a kilencvenes évek Moszkvájában, ezzel a címmel: Vazvrassényije. Visszatérés. Erről van szó.

Hallgatom a híreket, olvasom Fjodor Mihajlovicsot, akiről Moszkvában metróállomást neveztek el (Dosztojevszkaja). És egyre jobb kedvem lesz, légyen karantén meg epidémia, vész meg sírás, meg fogaknak csikorgatása. Mert olyan jó tudni, hogy már csak volt egy gyűlölt Szovjetunió, és már csak egy szeretni való Oroszország van. És hogy Dosztojevszkijnek meg Szolzsenyicinnek, mint annyi másban, Vazvrassényije-ügyben is igaza volt.

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Csonttörések

ĀSzáztizenöt évvel ezelőtt, 1905 tavaszán írták le először a magyar sportsajtóban ezt a szót: „hordágy”. És akkor azt remélték, hogy egyre kevesebbet fog szerepelni a tudósítások között. Balga remény volt!

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom