Szélhalmokkal növő élet

Talán nem vagyok egyedül azzal a meghatározhatatlan érzésemmel, amely ma elszakít a jelentől, eltaszít a közélettől, még a múlttól, a történelemtől is elválaszt, szinte izolál egy valahai szombat délutáni érzésbe, s összekuporodom, mint a gyermek az anyaméhben, itt, az ágyamon. Nem akarom hallani a szirénákat, a locsogást, a számokat, nem akarom érezni a hideg gyűlöletet, látni a szánalmas kapálózást, nem akarok tudni a veszélyről, nem akarok kétségeket, félelmeket. Nem akarom látni, mivé lett az ember, nem akarom látni az agyontaposott gyermekeket és öregeket, nem, most már elég volt. Segítséget sem akarok. Rossznál a még rosszabb most még nem érdekel, nem szaladok előre, és nem fogadom el a túlfűtött jövendölést – mert még ember vagyok –, hogy az élet ára mások halála. Bújtassák bár ezt az istentelenséget egészségügyi megfontolásba (kit és kit nem) vagy parlamenti szavazásba, mint a világban az elme impotensei és nálunk az egyharmad. Európa ritmusa valahogyan kizökkent, s a világé is egy kicsit: nincs hová menekülni. Robban a ritmus, léptünkkel robban, s most a lábnyomunkból egyszer az életben nem szabad kilépnünk. Csak csodáljuk egy kicsit – néhány hétig –, hogyan siet a rügy és késik a napsugár, hogyan volt nyár még egy hete, s most hogyan szállingózik a hó, s mégis: két hét alatt rájöhetünk minden élet értelmére. Hogyan lesz ebből harmónia, miként sarjadnak buja zöld lombok, virágos rétek, hogyan születik újjá a szélhalmokkal növő élet.

Összekuporodva fekszem, térdem a mellkasomra húzva, karom a fejem alatt. Csend van, kívül csend van. De bent zsibongás, lázas sirokkó. Csak nem mozdulni! Csizmám a lábnyomban a mély hóban. Most nem kell, nekem még nem kell menni. Csak annak kell, aki segíteni tud. A hordószónok, kezében fekete lobogóval, majd elhallgat. Még provokál, még kiabál. De mi csak csendben várjunk. Néma csendben lehajtva fejünket, a prémbundás forradalmár helyett szégyenkezve. Most csak hallgassuk a muzsikát. Olvassuk a verset, írjuk a levelet. Aki tud, most írjon verset, dalt, szimfóniát. Meséljen a gyermekeinek, meséljen a párjának. Mondja el, amire nem volt idő tegnap, nem volt idő soha. Fessen képet, ásson kertet, nyessen szőlőt, rendezze az iratait, vagy csak gyönyörködjön a csodákban, amelyek erkélyekről, kertekből, de még ablakokból is látszanak. Én nem hagyhatom el a históriát most sem, de most először jelenik meg előttem az omló barikád s az a fajta ember s tömeg is, amely elől alig lesz menedék. Hogy ez a járvány most segít-e rajtunk, vagy végleg elveszejt, még nem tudom. Ha súlyokat helyez a lelkünkre, szárnyunkra, az nem baj. Legalább eltökéltebben törünk a cél felé. Csak nehogy bilincs kerüljön ránk. Ahogy Áprily írja: „Uram, a két szárnyam nehéz, /hozzád emelkedni ma nem mer. / Ne bilincselj meg, és ne bántsd / nagy súlyoddal, a félelemmel.”

Lehet, hogy sokan megrémültek azoktól a tekintetektől, gátlástalanságoktól, szavazatoktól, amelyekkel szembesülnünk kellett ezen a héten. Emlékeztethette őket más gazemberekre, a szimpla kis gengszterektől a Péter Gábor-i ambíciókkal fertőzöttekig. Azokra, akik reinkarnációi az egykor volt latroknak, s akik sokat dolgoznak azon, hogy Európa ne élni akarjon, hanem megdögleni. (Ebben talán még Karinthy Frigyes, Déry Tibor és Bőhm Aranka is egyetértene a Horthy Miklós úti szegleten.)

Karinthy nevére felnéztem, kicsit enyhült megfeszített fekvésem. Vártam, hogy megjelenik maga az író, s mint tigris fekszik párnámra, mély, mélabús szemekkel. De nem jött, nem érkeztek a szellemes megjegyzések. Csak a Graf Zeppelin léghajót láttam, amelyen 1931-ben utazott Németországból Magyarországra. Teljes csend volt, de a Zeppelin magasan, hangtalanul úszott át az ablakom egyik keretétől a másikig. Egy perc sem volt. Nem hőkölt belé sem a nyár, sem a mostani furcsa tavasz, csak én enyhültem meg, s vártam az újabb jelenéseket. Láttam a költőt, ahogy szinte durván, hogy már fáj, az üveghez szorítja arcát, hogy jobban lássa Bécset, a Lajtát, a történelmi határt, lássa a Dunát, a falvakat, erdőket, Budapestet: lássa Isten perspektívájából a világot. Szomorúság ült a szemében, talán a nagy járványban elhunyt feleségére gondolt, talán a Kárpát-medencébe húzott s felülről nem látható határokra, talán hogy leginkább éjjel jöttek, s a szél elfújhatta a Holdat valamerre, ki tudja, merre. Nem ugratott senkit, csak csodálta a relatív és abszolút magasságot, amelyről annyit sejtett, hogy előbbi rádióadásból, utóbbi meg egy pisztolylövés visszhangjából számítandó. Dicsérte a kapitányt, a repülést, Bécset vizslatta, merre a Kärntner Strasse, aztán a Lajtát kereste, a Dunát, Budapestet. Mintha a Balatont is látta volna, Siófokot, a kedves villát. Már fent, a felhők felett írta a cikket a lapoknak. Lent az emberek csak bámulták a hatalmas szivart a levegőben. Talán a huszonhat éves József Attila is feledte egy pillanatra a proletár osztályharcot, s a harmincegy éves Féja Géza is a paraszti csatasorokat. Csak erre a hosszú, érzelmes pillanatra. A Graf Zeppelin leszállt Csepelen a Weiss Manfréd Művek telepén, s aztán a fedélzetén Horthy Istvánnal, aki még nem volt kormányzóhelyettes, csak kiváló pilóta és mérnök, Gömbös Gyula hadügyminiszterrel – egy év múlva miniszterelnök lesz – s másokkal újra felszállt, s kis körutat tett Magyarország felett. Kicsit, mert az ország is összezsugorodott addigra.

Ott érzem magam a Vérmezőn, amint hangtalanul lebeg a hatalmas szivar a Vár felett, még ép a Helyőrségi-templom, áll a levéltár tornya s mind a paloták és polgárházak. A léghajó mintha beszorult volna a tornyok közé. Lent, a hegy alján a silány kis házak és a bérpaloták kusza összevisszaságban. Állunk ott néhányan, és nem tudjuk levenni a szemünket a felhőkről, az égről, ahonnan már régen eltűnt a Zeppelin. Karinthy Cini áll mellettem, az apjáról kérdezem: „Feltárcsáztam az Est szerkesztőségét, mint egy olvasó, mit tudnak Karinthy Frigyesről. Mondták, hogy meghalt, Siófokon.” Ühüm. Tersánszky Józsi Jenő fütyörészett, valami dallamot fabrikált. Verseket „csócsított”, mint egykor Babitsét, épp olyan kántáló, elviselhetetlen orrhangon: „Zeng a nád a tó fölött / zeng a szél a nádon…”

Nagyon hálás vagyok nekik, a nagy bohémeknek, hogy itt vannak velem. Egészen megenyhültem. Kinyújtózom az ágyon. A hó már nem szállingózik, madárdalt hallani. A sirokkó szorítása enyhül. Gyűrött ágyi ruhámban arra gondolok, milyen nehéz is gyanútlannak maradni az emberek között, mennyire átkozottul nehéz. Nekem nem sikerült. A gyanú, az a kicsit paranoid gyanú! Megint összerezzenek. Számolok. Most már két hete teljesen egyedül. Hát igen. Ezen aztán nincs mit siránkozni. Végső vizsga ez: nemzet vagyunk-e még? Hogy állunk az idegekkel? Van-e tartásunk? Nem csak nép vagyunk, s legkevésbé „populáció”. Nemcsak egyének halmaza, de kultúra, tudás, erkölcs és hit összessége is. Küldetés: nemzet. Ha kell, vétó, ha kell, önfeláldozás. Nem zsellérek, proletárok, mágnások és mindenféle kis- és nagypolgárok, rétegek, osztályok. Nemzet, amely örökös harcban áll létéért, de nem adja fel. Hányszor bizonyítottuk már, és most megint ez a nóta?! S megint itt a sok belső svihák. Az egyik csak sétálgat, a másik szavazgat. Most, hogy a baj jöhet egy rigóhanggal, politúros bútor érintésével, öleléssel, szép szóval, jó falat étellel, szerelemmel, most vizsgázik újra a nemzet: valóban képes-e az örök megújulásra, lételeme, princípiuma-e a teremtés, csillagok gyújtása?

Otthonaink azért csak nem a magány barlangjai. Csak nem börtöncellák. Tanácsot régen kaptam: ha vasegészséget akarok, tegyek le szellemem nyugtalanságáról. Akarok persze, Krupp-acél szervezetet, mégse tehetek le a nyugtalanságról. Ezt nem teszem. De a barlangomból most ki nem merészkedem. Annyian bekukkantanak, s testetlenül belibbennek, mint Sinka István: „Hoztam magammal hű szívet, / virágot, mézet, dallamot. / S utam mutatták az örök / megmérhetetlen csillagok.” Köszöntöm őket némán, mozdulatlan, mert most ilyen a szélhalmokkal növő élet.

(A szerző történész)