Vélemény és vita
Alattomos március
A március a magyar tudatban fokozottan kapcsolódik a tavasz felszabadultsága, a kikelet, az újrakezdés, az újjászületés fenségéhez. A szabadsághoz
Március 15-höz egyedül október 23. hasonlítható, nem véletlenül történt, hogy a rádióbemondó – klasszikus tudatalatti érzéssel – „Budapest, 1956 márc…október”-t mondott azon a 23-án. Utassy József 1969-es óriásverse, a Zúg Március, az 1956 utáni magyar közéleti költészet egyik legragyogóbb darabja, amelyről joggal mondhatta a költőtárs Mezey Katalin, hogy egy egész nemzedéknek adott hitet és biztatást, a végső lényeget fogalmazta meg: „Én szemfedőlapod lerántom: / Kelj föl és járj, Petőfi Sándor! / Zúg Március, záporos fény ver, / Suhog a zászlós tűz a vérben. (…) Holnap a szellem napvilágát / Roppantják ránk a kétszer gyávák. / Talpra Petőfi! Sírodat rázom: / Szólj még egyszer a Szabadságról!”
Zúgó március helyett: 2020 márciusa – alighanem a legalattomosabb március, amit az utóbbi időkben megértünk. Pedig, Istennek hála, nem Horn Gyula és nem is Gyurcsány Ferenc kormánya van hatalmon a magyarok országában.
A mostani március nyomott és nyomasztó. Besurranó, beosonó és így és ekképpen alattomos a végtelenségig. Ha ez így folytatódik, már a derék Rejtő Jenő-i viccel sem lehet elintézni, miszerint amikor a hotelben bejelentették, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát, természetesen azonnal kitört a pánik… Szegény József Attilánk megírhatta, hogy „Óh én nem igy képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos” – ez az alattomosság most fél- és negyedinformációkhoz, a pánik- és a tömeghisztéria több mint ingoványos partvidékén történő kínos egyensúlyozgatáshoz vezet. Ez a már-már elviselhetetlen, nem pedig a gyakoribb kézmosás vagy a lépten-nyomon feltűnő szájmaszkos emberek látványa. Nem a sorra elmaradó közösségi rendezvények, nem is a felvásárlási őrület. Hanem a besurranó veszélyeztetettség, fenyegetettség fantomja. És nagyon nem jó, ha még lovat is adnak alá.
A járványok mélyebb lényegéről, mint annyi életbevágó emberi dologról, a legszerethetőbb francia, bizonyos Albert Camus mondta ki a talán leglényegesebbet: „Az emberek mindig egyformák. Csakhogy ez az ő erejük és ez az ő ártatlanságuk (…) és egyszerűen elmondja azt, amit csapások idején tanul az ember, azt, hogy az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló.”
Idáig kéne eljutnunk. Camus az emberi gyarlóságok tobzódása idején, az olykor mélységesen irracionális, ostoba és olykor fennhéjázóan fenyegető megnyilvánulások, értelmetlen megnyilatkozások és több mint vitatható intézkedések közepette is végig a fentiekre koncentrált. Ezért tudta legyőzetni még a pestist is.
Ehhez azonban szükség volna egyre-másra. Mindenekelőtt az alattomosság elemi erejű tudomásul nem vételére. Egy kis vagányságra. A magyar néplélek jobbik, ha úgy tetszik, „eredendően márciusi” része itt-ott már reagálni kezd erre, a vírusölő pálinka néha még szellemesnek is nevezhető emlegetésével, meg azzal a makacs kitartással, hogy konokul úgy teszi a dolgát, mintha nem tudná, mi az a karantén, és hogy zárt kapuk mögött fogják játszani Szófiában a bolgár–magyar meccset. Ez az ő erejük és az ő ártatlanságuk. Mert tényleg több bennük a csodálni, mint a megvetni való.
Volt már – csak a huszonegyedik században – SARS-vírus és afrikai sertéspestis, madárinfluenza és ebola, nem beszélve a 2012-es maja világvégeügyről vagy éppen a klímahelyzetről, globális felmelegedésről és új jégkorszakról.
Ezért volna egy szolid javaslatom: szerezzük vissza a márciust, mint az első bécsi döntéssel a Felvidéket, a másodikkal meg Észak-Erdélyt. Az elmanipulált-alattomos helyett azt a régit. A miénket. Az Utassyét. Az igazit.
(A szerző író)
