Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Új immunitás

Nem, nem olvashat itt az alábbi sorokban az olvasó a vírusról, sem a lehetséges betegségről, a fenyegető halálról

Sem az áruhiányról, a felvásárlásról, a hisztériáról, a felelőtlenségről. Nem lesz szó a politikai inkorrektségről, elképesztő érzéketlenségről, a hamis hírekről, az üres okoskodásokról. Az elbizonytalanodó gondolatokról, mozdulatokról, gesztusokról, a kiszolgáltatottságról a legkevésbé. De hát akkor miről? Hiszen ez érdekel mindenkit. Mindenki erről beszél, ennek issza a levét, mindenki ehhez az új helyzethez próbál alkalmazkodni. Mindenki emiatt szorong, ha bevallja, ha nem, s fél is, igen, ha félszeg grimasszal, gyenge tréfával próbálja is tompítani kicsit a dolgok élét.

Én egyelőre csak levert vagyok, még nem hisztériázom, nem félek, de nagyon szomorú vagyok, kicsit úgy érzem magam, mint akit ittfelejtettek. Még dolgom lenne, azt mondják, de nem értem már, amit beszélnek hozzám. Többnyire magyar szavakkal mondják ugyan, amit mondanak, de valahogyan mégsem áll össze értelmes gondolattá, s így a jó szándék is csak a mélabút növeli bennem. Idegen lettem, kizökkentettek az otthonos világomból. Néha a sírás kerülget, szemérmes sírás. Nem láthatom az unokáimat, gyermekeimet, diákjai­mat, barátaimat. A gépek veszik át az uralmat felettünk. Most, éppen most. Ők használnak engem, mert én nem tudom őket. Illúzió. Pedig ismerem őket. A brutálisabb fajtáikat is. A bús vérem járt edényeikben, folyt szűrőiken át. És azt is kibírtam. Persze nem szeretek idegen lenni, főként nem a saját hazámban. De Európában, a földgolyón sem. Vajon tudok-e majd alkalmazkodni? Megtanulok-e? Megér-e ennyit az egész? Nem értelmetlen kapaszkodás-e ez már, valami olyan léghajó kósza köteleibe, amelyről előbb-utóbb úgyis elválaszt a gravitáció, vagy lerúg egy könyörtelen láb. Majd kiderül. Ez a ház, a hazám, most olyan, mint egy jól felszerelt egyiptomi siralomkamra. Várok. Lesz-e kegyelem, vagy marad a pólyába tekert halhatatlanság?

Milyen jó, hogy a képzeletnek, emlékeknek nem szab határt semmiféle önkéntes vagy kényszerkarantén. De hát a képzelet s a múltban kalandozó emlék is kissé szomorú most. Kár, ami történik. De így történik. Hát hogyan is volt? Mennyi munka, nélkülözés, de mennyi álom és remény által gyarapodott szépen az ország az elmúlt évtizedben. Benne gazda, iparos, polgár, miként ama viszontagságos 19. század végén, 20. elején. Megmutatom. Ebben a kis faluban itt, Hont vármegyében, Ipolypásztón 1828-ban százegy szarvasmarha volt, s csak tizenhét sertés nyolcvanhét jobbágy- és zsellérportán. De voltak szőlők, rétek, erdők is. Jobbágyság volt még, s Széchenyi István abban az évben rendezte az első lóversenyt Pesten. Tolsztoj és Verne is ebben az évben született. Bizakodtak az emberek, az Országgyűlésről is hallottak. Hogy talán vége lesz a jobbágyságnak. Terveztek. Megalapították a Honti Kaszinót. De itt volt még a megszálló német katonaság is. És jött a nagyobb baj, a marhavész és utána a kolera. A megyét karantén alá helyezte a katonaság. Vesztegzár a falvakban. Az áldozatok számát csak becsülhetjük, de ahogy baljósan feljegyezték: „Be telvén az Ó Temető kert Halottakkal… egy új Temető kert mérődött ki, egy hóldnyi, vagy 1600 négyszeg ölnyi.”

A századfordulón 336 tehén és bika, 241 ló, 442 disznó s már 1088 juh is volt e faluban. És 1911-ben, három évvel a háború előtt már mindenből jóval több, sertésből például 831 darab. Az uradalmakban szerte a megyében megjelentek a gépek, ahogy Zalabai Zsigmond írja: lokomobil- és gőzcséplőgépek, lóherecséplők, aratógépek, mindenféle „tüzes gépek”. Ennek a színmagyar falunak 1910-ben 1161 lakosa volt. Ebből 483 húsz év alatti fiatal. Ez az igazi, egyetlen bizalom a jövőben, ez a remény, ez az életkedv, életöröm! De jött a háború, az átkozott Nagy Háború, de sokan ottmaradtak, aztán jött Károlyi Mihály, Kun Béla, jött Trianon. A határt úgy húzták meg, hogy az Ipoly-menti falu Csehszlovákiába került. Jött a kitelepítés, a szocializmus, aztán a szlovák demokrácia. Ma a falunak 487 lakosa van, s már a hetven százaléka sem magyar. Vajon lesz-e ott még egyszer olyan életkedv, mint volt egykoron, kolera s minden vész után is? Fejünkre koppint az Úr? Éppen most teszi? S mi lesz a válaszunk? Halomba rakjuk fegyverünket? Vagy visszakívánjuk, ami volt? A Bach-korszak, a Rákosi-korszak őszinteségét?

De hagyjuk Trianont. Szemben, az Ipoly másik partján van Vámosmikola, Magyarországon. Itt 1920-ban 2042-en laktak, tíz éve 1592 lelket számoltak meg. Szlovák elvétve él itt, cigány nyolc százalék. Milyen lehet a korfa? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy észhez kell térnünk végre! Ipolypásztón és Vámosmikolán is. Magyarországon és Európában is. Téríts minket észhez, Uram! Hordozzuk az álommázsát. Emeljük fel az arcunkat „Most, most, amikor a bajok sokasulnak.”

Mert voltak nagy elbizonytalanodásaink és nagy felbuzdulásaink is. De nagyon szeretem azokat, akik Vereckén jöttek be, vagy még előbb, mindegy is, mikor. Szeretem nagyon ezt az ősi magyart, aki fenntartotta a nyelvet, a furcsa kevert, turulos, keresztes hitet, táncot, faragást, írást, dalt, mesét, álmot. Igen, persze igaz, hogy legtöbbünk őse nem Vereckén át jött, s sokféle vér keveredik bennünk, de ha újra akarjuk kezdeni, ha meg akarunk felelni az Úr mostani nagy kihívásának, csak ehhez a kincshez fordulhatunk, amit ők cipeltek évszázadokon át, s ami itt él bennünk is. Nagy a kísértés mostanában, hogy tagadjuk meg ezt az örökséget. Mondjuk, hogy bennünk már semmi sincs ebből. Sajnos ez a csúf lemondás az egykori kabarékból – onnan is a rosszabbakból –, mára a művészetekig is eljutott. Nem a kabarénak fog megártani, hanem a művészeteknek. De szerencse, hogy itt van nekünk Ady Endre! Ó, de nagy szerencse! És Nagy László! Áprily Lajos, Dsida Jenő. A fiatal Magyarország. Merre járhatnak most? Itt kell lenniük valahol a fogyó Hold és a finom márciusi napsugár fényeiben.

Újra kell majd indítani az életet. A gazdaságot. A küzdést. De leginkább a kultúrát. Újra kell olvasni a könyveket, gondolni a szavakat, s vágyni az igaz, misztikus szóra, a hívó szóra, a fájdalmat enyhítő, a megaláztatást elűző szóra. Gyergyótól Árváig. Lipótvárostól Kőbányáig. A sok mostani kalimpálás helyett. Csak nehogy ott kezdjük újra, ahol abbahagytuk. Semmit ne kezdjünk ott! Teremtsünk új körülményeket! Nem kell feltalálnunk a meleg vizet: óriási a kincsünk. Újra kell teremteni a reményt, a hitet. Hogy gyermek kell, fiatal. Ezer lakosú faluban minden második lakos legyen új ember, ha vén is, akkor is, új élet, új remény. Tűnjön el a nihil, a gúny, a megvetés, s ha újra támadna, peregjen le rólunk észrevétlenül. Ez az új immunitás. Új immunitást hirdet itt egy elgyengült, elárvult vereckei magyar, akinek honvágya van a szkíta puszták után, de még inkább a Kárpát-medencei hegyek, folyók, boldog életek, a jövő iránt. Száz évre megfeneklett itt sok minden. S ezért is: senki ellenére, senki kivéreztetésére, mindenki örömére szólok az új élet reményében. Ipolypásztót és Vámosmikolát csak egy kis folyó választja el, amely felett elandalognak a dallamok. Soha nem jártam ott, s az új, egészségesebb világ jótéteményeit már biztosan nem fogom élvezni. Semmi önzés nincs bennem. A vérebek letérdelnek elénk, higgyétek el, csak ne omoljunk szét, ne adjuk fel, ne dőljünk be a szép szavaknak, mert senkitől, semmi jót nem várhatunk, csak magunkon segíthetünk. Gyermekünk nem más ellenében születik, s főként nem ellenünkre. Egyensúly nem a gyermek és a párizsi vakáció között van, hanem a lelkünkben, amelyhez Párizs csak egygrammnyi szépséget adhat – adja, ha tudja még –, de a hódolat a gyermeket illeti, mert az boldogságot ad.

Így állunk hát e mostani már­cius közepén. A rózsámon, barackfámon már rügyeket látok, a tavasz áradása megérint. Az új immunitás a nemzet testében biztosan kialakul már. Az élet újul. Ha szorongunk, nem baj. Búcsúzunk. Megvénült könyveink ne kerüljenek tűzre, megszenvedtünk értük. Valaha igét zengtek, s ami érték volt bennük, az lesz a muníciónk.

(A szerző  történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Holdkomp-ellenzék

ĀFricska. Kezdem unni, hogy nap nap után azzal kell fárasztanom a kedves olvasót, hogy milyen ostobán áll hozzá a honi ellenzék a koronavírus-járványhoz!

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (4.)

ĀPéldátlan fenyegetést jelent a koronavírus. Ez ugyanakkor példátlan lehetőség, hogy összefogjunk egy közös ellenséggel, az emberiség ellenségével szemben – hangoztatta az Egészségügyi Világszervezet főigazgatója szerdán