A Süllyedés Könyve

Vannak híres és végzetes süllyedések, mint amilyen Atlantisz és a Titanic pusztulása volt, bár az előbbiről nincs semmilyen hiteles információnk Platón dialógusán kívül, amelyből kiderül, hogy ez a valamikori fejlett civilizáció Héraklész-oszlopaitól (a mai Gibraltári-szorostól) nyugatra létezett. Platón forrása, a másik görög, a két és fél ezer évvel ezelőtt élt Szolón szerint a sziget pusztulását az amúgy is gazdag lakóinak mohósága okozta, ő pedig az egyiptomi papok beszámolóira hagyatkozott, de még egyiptomi papok sem léteztek Platón, illetve Szolón előtt kilencezer évvel, amikor a mítoszi esemény lezajlott. A Titanicról sokkal többet tudunk – a világmédia már akkor, Hollywood meg később gondoskodott róla –, a két történet motívumaiban pedig közös a mohóság.

A mohóság a hét főbűn egyike.

A bűnösnek előbb-utóbb lelkifurdalása lesz, kivéve – híres agysebészünk minapi gondolatmenetét követve –, ha az a bűnös liberális. Biztosan innen ered a kifejezés is, hogy elsüllyed szégyenében, ami tehát a liberálisokra nem vonatkozik, legföljebb az általuk átalakított Európára. Mindenesetre most a kezemben van Kosztolányi útirajzainak kötete: Elsüllyedt Európa címmel jelent meg, először 1943-ban, Illyés Gyula szerkesztésében. (Az újabb kiadás más cikkeit és az 1916-os Tinta című kötet néhány írását is tartalmazza, a gyűjteményt az életműsorozat Európai képeskönyveként is ismerjük). Majd hatvan Kosztolányi-útirajz számolt be 1909 és 1935 között a földrajzi-szellemi kalandozásokról, ám ezúttal nem Esti Kornél alteregós fikciós alakjában, hanem a költő-újságíró szemével tekintett szerte, kívül és belül, az egész élet titkát keresve, mint Márai, aki szintén sokat utazott, még többet írt az utazásairól. Az 1934-es, Malmőben tett látogatása beszámolóját Kosztolányi vallomással kezdi, miszerint ő nem azért ír, hogy az életet másokkal megértesse, hanem, mint az igazi költőtől elvárható, hogy az írással mint tettel maga is megértse azt.

Svédországról ugyan nem sokat tudunk meg a cikkből, az út végén azonban egy öregúr azt magyarázza el, hogy ő már miért nem gyűjt semmit, inkább selejtez, mert igyekszik elfelejteni a sok fölösleget, hogy minél könnyebb legyen a csomagja. Svédországról még most is keveset lehet tudni, ha valaki a média fővonalát kíséri figyelemmel, támad viszont egy olyan érzésem: Kosztolányi egykori úti céljának tragédiája az lehet, hogy a fölhalmozó jóléti társadalom már képtelen a selejtezésre, sőt a selejtezést az országot elárasztó idegen kultúra végzi majd el – kidobja a fölösleget, a haszontalan holmit, tehát a svédeket. Legyinthetünk rá, hogy ez már az ő bajuk legyen, de a svédek nincsenek egyedül tragédiájukkal, mert az ő süllyedésük (miként például a németeké) a mi felemelkedésünk akadálya is egyúttal.

A jóléti társadalmakról is hamarosan más képet fogunk kapni, ráadásul a felemelkedést mi nem úgy képzeltük el, hogy az a nívó lesz egyre alacsonyabb, amelyhez szeretnénk felzárkózni, s különben is létezik egy olyan morális szint, amelyhez már nem érdemes fölzárkózni, csak elzárkózni lehet attól. Ugyanebben a kicédulázott jegyzetben azt írja Kosztolányi: „Hiába van kitűnő posztóruhánk, sokszor elviselhetetlenné érezzük magunkat benne, és a legremekebb öltönyben is öngyilkosságot követhetünk el.” Mint a brüsszeliták tették ezt a „valóságot” megmagyarázó öltönyökben – mondjuk Szolón és Platón ivadékaira tekintve, az újraélesztést tanulva éppen. Olvasom közben Márai 1947-es útikönyvét is, az Euró­pa elrablását, de alig a negyedénél megállok, mikor az író épp Milánóba érkezik. Malmőbe nem mennék, Milánóba igen (sőt kétszer is jártam ott, amikor már fegyveres katonák álltak minden aluljárónál és állomáson). De oda most nem mehetek, és kétszeresen is együtt érzek az olaszokkal.

(A szerző irodalomtörténész)