Szerelem a korona idején

Mióta gyermekeim szeretetterrorja alatt állok, házi karanténnal, maszek kijárási tilalommal, készséggel teljesített kívánságlistáimmal, általában: a féltő gondoskodás megannyi bizonyítékával – bőven van időm meditálni, kombinálni, mi több, még ábrándozni is. Nem lehet állandóan olvasni, írni, beszélgetni, telefonálgatni vagy filmeket nézni: ilyenkor az ember végtelennek tűnő negyedórákat tölt a fotelben, és maga is elcsodálkozik, hogy olykor az összefüggések, a logikus gondolatok, elmélet- vagy koncepciósorok milyen imponáló gazdagságban jelennek meg és tűnnek tova, vagy éppen makacsul befészkelik magukat és kísértenek, kísértenek egyre. Hogy jócskán a jövőn jár az eszem, természetes: mi lesz, hogyan is, ha majd elfárad a vész haragja, vagy majd ha a felszabadultság napvilága süt be minden ház ablakán. Már most minden illetékes – Orbán Viktortól Matolcsy Györgyig – jelezte, komoly és súlyos gazdasági következményei lesznek a történteknek, a nagyon is különböző kormányzati háttér dacára a 2008-as krízist emlegetnek, világjelenségeket és világfolyamatokat. Nem vagyok sem gazdasági szakember, sem jogász, de ezen összefüggésekben óhatatlanul a cui prodest, a kinek áll érdekében ősi kérdése nyomul át villámsebesen a tudatküszöbömön.

Annak idején úgy tanultuk, a tőkéscsoportok időről időre gazdasági válságokat robbantanak ki, hogy az ily módon előállt helyzetben tudják maximális mértékben elérni legfőbb és -alapvetőbb céljukat: a minél nagyobb profit megszerzését. Mivel fenti ismeretek természetesen még megboldogult marxizmus-szenilizmus időszakának kellős közepén verettek a fejekbe, hajlanék arra, hogy nagyvonalú legyintéssel térjek napirendre az efféle evidenciák fölött, de valami kóbor kisördög így, koronavírus idején be-befészkeli magát az agytekervényeimbe: tőkéscsoportok most is vannak és talán gazdasági törvényszerűségek is. Emberi aljasság, mohóság és önzés szintúgy. Van Soros György, és van, amit e hasábokon nagyra becsült szerzőtársam, Bogár László háttérhatalomnak szokott nevezni. (Tudom, hogy sokak szerint ez tömény összeesküvés-elmélet – hadd legyen, vagy ahogy anno a Beatles muzsikálta: Let it be.) Szóval? Most akkor mi is van voltaképpen? Matolcsy György, aki, úgy vélem, eléggé érti a dolgát, mindenesetre azt nyilatkozta, „jó válságkezeléssel” hazánk megvédheti az idei „koronás” évet, és akár meg is nyerheti a következőt…

Valamelyik este karanténmagányomban hosszú évek után megnéztem a méltán Nobel-díjas Márquez remekének, a Szerelem a kolera idején című nagy művének filmváltozatát, órákig nem tudtam elaludni utána. Rájöttem, hogy Márquez tulajdonképpen azt használta fel és bontotta ki, amit a járványok mélyebb lényegéről – mint annyi más életbevágó emberi dologról – a legszerethetőbb francia, bizonyos Albert Camus mondott ki: „Az emberek mindig egyformák. Csakhogy ez az ő erejük és ez az ő ártatlanságuk (…) egyszerűen elmondja azt, amit csapások idején tanul az ember, azt, hogy az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló.” Fermina Daza és Florentino Ariza története alighanem a világirodalom egyik legvarázslatosabb példázata arról, hogy ilyen-amolyan epidémiák idején mi mindenre is képes az ember. Aki több mint ötven évet vár egy nőre, az pontosan tudja – a hölgy meg érzi –, hogy egy emberi lény lényege az ellenállás az idővel szemben. Mert „belső életeink örökkévalóak, amelyekről elmondhatjuk, hogy a szellemünk fiatalos és életerős marad, mint amikor ifjúságunk teljes virágában volt”. És ha a „koronás istennő” végül mellettünk fekve mosolyog, túl szenvedéseken és magányon, betegségeken és megaláztatásokon: ugyan kit érdekel profithajhász keselyűbandák taktikázgatása vagy egy bizonyos koronavírus összes dermesztő velejárója? Hiszen valóban nem a halálnak, hanem az életnek nincs határa.

(A szerző író)