A Március Könyve

Márciusban nemcsak az évszakok keverednek össze (sőt, Márai szerint: „külön évszak, külön világítása van”), de az illatok és a fogalmak is, nem beszélve a fogadalmakról, amelyek elfelejtődtek az összekeveredésben. Asztalomon azonban hónaptól függetlenül keverednek a könyvek: a régi emlékek és új feladatok, újraolvasások és friss csábítások. A március is félelemmel van tele, hogy visszatér a tél, s meg van rakva a reménnyel, hogy jön az ébredés. A márciustól ma nem várunk újat: jobb volna, ha megerősödne, ami elkezdődött, s a minőségi út felé vezet, nem bomlana tovább az önállóan elviselhetetlen szagokból összeálló márciusi remény illata.

Ilyen elviselhetetlen szag A Tűz márciusa, a Kozmosz Könyvek Fiatalok Könyvtára sorozatának 1977-es antológiája, amit még iskolai jutalomkönyvként kaptam – a személyes emlék történelmi dokumentum is arról, hogyan próbálták szocializálni az ifjúságot. A Tanácsköztársaságnak nevezett „patkányforradalom” emlékezete áll az irodalmi válogatás középpontjában, amelynek ajánlásából csak egyetlen részt idézek: „A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása népünk nagy erőpróbájának a betetőzése […], egy olyan új korszak nyitánya, amikor a nemzet felemelkedése egyúttal a nemzetközi haladás élvonalába való tartozást jelentette. Nagy tetteket szülő nagy napok voltak ezek, évezredes bilincsek, sok évszázados erkölcsi normák zúzódtak szét a forradalom csapásai alatt, s mindenhová friss levegő, új hit, új élet áramlott.”

Nem hinném, hogy az erkölcsi normák „bilincsek” volnának, ám az „új hit” sokak szemére eresztett fátylat, így a 19 éves (1900. április 11-én, öt évvel József Attila előtt született), az irodalmi érvényesülés útjait kereső, a baloldali írókat összefogó Kassákot követő Márai is a Vörös Lobogó önkéntes foglya lett. Az első emigráció és az életmű folyamatos jóvátétel ezért az ifjúkori tévedésért.

Röpirat a nemzetnevelés ügyében című, 1942-es munkájában írja: a húszéves orosz kísérlet „bebizonyította azt is, hogy ez a bolsevista erőfeszítés az egyéni élet minden tartalmát felszívja, megfosztja az embert az élet minden olyan értékétől és javától, amely nélkül európai ember számára – legyen ez az ember filozófus Königsbergben vagy csatornatisztító Londonban – nincs többé az életnek valóságos értelme”.

A Négy évszak című prózai epigrammagyűjtemény 1938-ban jelent meg. A márciusi fejezetben olvassuk, hogy a történelem mindig újrarajzolja a földrajzot, közben a lélek térképének határai elmosódnak. Az írók dolga mértéket venni az új emlékcsoportokról, az időről és világról (s a politikusoknak néha az íróktól is tanulniuk kellene). Márai beszámol egy versailles-i látogatásról. Az „apa” először és utoljára járt Párizsban, és semmi más nem érdekelte, csak az: „hol van Trianon”, ahol azt a „pimasz békét” aláírták. A teremből kifordulva Párizs sem érdekelte, visszaúton egyetlen szót nem szólt többé. Érezzük az egzisztenciális megaláztatást, az igazságtalanság némító fájdalmát, a pimaszsággal szembeni tehetetlenséget.

Márciusról olvasok az egzisztencialista Albert Camus 1935–42 között írt Noteszlapjaiban. Camus azért is foglal el megkülönböztetett helyet a szívünkben, mert a „művelt Nyugaton” Nobel-díjasként A magyarok vére című írásában szólt a Nyugat jövőbeni felelősségéről is. Sokat idézett, ám szívesen negligált óvása szerint: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” Camus 21 évesen belépett ugyan a kommunista pártba, de három év múlva, 1937 őszén végleg szakított velük.

A Noteszlapok számos jegyzete került be nemcsak a Közöny regényébe, hanem a Színe és visszája, a Boldog halál és a Sziszüphosz mítosza esszéibe is. „Felhők és napsütés váltakozása reggeltől estig. Sárgán csillámos hideg. Füzetet kellene vezetnem minden áldott nap időjárásáról. A tegnapi szép, áttetsző napsütés. A fénytől remegő öböl – mint nedves ajkak. És én egész nap dolgoztam” – írta 1936 márciusában. Mennyi mindent nem veszünk észre a Feladat közben! Talán ha a napok, hónapok szépségeire is figyelnénk, az idő nem szaladna olyan gyorsan, talán ha megkeresnénk a jelzőpontokat. „Az ifjúság évei azért hosszúak, mert telítettek, az öregség évei azért rövidek, mert már készek.” Hogy ezt néha éppen fordítva érezzük? Camus így folytatja: „majdnem lehetetlen öt teljes percig szemmel követni az óramutató járását, annyira hosszú és elkeserítő az egész”.

A március ma félelemmel van tele – de a félelmekről nem a március tehet. Állítólag már az utolsó „öt percben” vagyunk. De még mindig van rá időnk, hogy önmagunk legyünk.

(A szerző irodalomtörténész)