Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A Március Könyve

A március ma félelemmel van tele – de a félelmekről nem a március tehet. Állítólag már az utolsó „öt percben” vagyunk. De még mindig van rá időnk, hogy önmagunk legyünk

Márciusban nemcsak az évszakok keverednek össze (sőt, Márai szerint: „külön évszak, külön világítása van”), de az illatok és a fogalmak is, nem beszélve a fogadalmakról, amelyek elfelejtődtek az összekeveredésben. Asztalomon azonban hónaptól függetlenül keverednek a könyvek: a régi emlékek és új feladatok, újraolvasások és friss csábítások. A március is félelemmel van tele, hogy visszatér a tél, s meg van rakva a reménnyel, hogy jön az ébredés. A márciustól ma nem várunk újat: jobb volna, ha megerősödne, ami elkezdődött, s a minőségi út felé vezet, nem bomlana tovább az önállóan elviselhetetlen szagokból összeálló márciusi remény illata.

Ilyen elviselhetetlen szag A Tűz márciusa, a Kozmosz Könyvek Fiatalok Könyvtára sorozatának 1977-es antológiája, amit még iskolai jutalomkönyvként kaptam – a személyes emlék történelmi dokumentum is arról, hogyan próbálták szocializálni az ifjúságot. A Tanácsköztársaságnak nevezett „patkányforradalom” emlékezete áll az irodalmi válogatás középpontjában, amelynek ajánlásából csak egyetlen részt idézek: „A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása népünk nagy erőpróbájának a betetőzése […], egy olyan új korszak nyitánya, amikor a nemzet felemelkedése egyúttal a nemzetközi haladás élvonalába való tartozást jelentette. Nagy tetteket szülő nagy napok voltak ezek, évezredes bilincsek, sok évszázados erkölcsi normák zúzódtak szét a forradalom csapásai alatt, s mindenhová friss levegő, új hit, új élet áramlott.”

Nem hinném, hogy az erkölcsi normák „bilincsek” volnának, ám az „új hit” sokak szemére eresztett fátylat, így a 19 éves (1900. április 11-én, öt évvel József Attila előtt született), az irodalmi érvényesülés útjait kereső, a baloldali írókat összefogó Kassákot követő Márai is a Vörös Lobogó önkéntes foglya lett. Az első emigráció és az életmű folyamatos jóvátétel ezért az ifjúkori tévedésért.

Röpirat a nemzetnevelés ügyében című, 1942-es munkájában írja: a húszéves orosz kísérlet „bebizonyította azt is, hogy ez a bolsevista erőfeszítés az egyéni élet minden tartalmát felszívja, megfosztja az embert az élet minden olyan értékétől és javától, amely nélkül európai ember számára – legyen ez az ember filozófus Königsbergben vagy csatornatisztító Londonban – nincs többé az életnek valóságos értelme”.

A Négy évszak című prózai epigrammagyűjtemény 1938-ban jelent meg. A márciusi fejezetben olvassuk, hogy a történelem mindig újrarajzolja a földrajzot, közben a lélek térképének határai elmosódnak. Az írók dolga mértéket venni az új emlékcsoportokról, az időről és világról (s a politikusoknak néha az íróktól is tanulniuk kellene). Márai beszámol egy versailles-i látogatásról. Az „apa” először és utoljára járt Párizsban, és semmi más nem érdekelte, csak az: „hol van Trianon”, ahol azt a „pimasz békét” aláírták. A teremből kifordulva Párizs sem érdekelte, visszaúton egyetlen szót nem szólt többé. Érezzük az egzisztenciális megaláztatást, az igazságtalanság némító fájdalmát, a pimaszsággal szembeni tehetetlenséget.

Márciusról olvasok az egzisztencialista Albert Camus 1935–42 között írt Noteszlapjaiban. Camus azért is foglal el megkülönböztetett helyet a szívünkben, mert a „művelt Nyugaton” Nobel-díjasként A magyarok vére című írásában szólt a Nyugat jövőbeni felelősségéről is. Sokat idézett, ám szívesen negligált óvása szerint: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” Camus 21 évesen belépett ugyan a kommunista pártba, de három év múlva, 1937 őszén végleg szakított velük.

A Noteszlapok számos jegyzete került be nemcsak a Közöny regényébe, hanem a Színe és visszája, a Boldog halál és a Sziszüphosz mítosza esszéibe is. „Felhők és napsütés váltakozása reggeltől estig. Sárgán csillámos hideg. Füzetet kellene vezetnem minden áldott nap időjárásáról. A tegnapi szép, áttetsző napsütés. A fénytől remegő öböl – mint nedves ajkak. És én egész nap dolgoztam” – írta 1936 márciusában. Mennyi mindent nem veszünk észre a Feladat közben! Talán ha a napok, hónapok szépségeire is figyelnénk, az idő nem szaladna olyan gyorsan, talán ha megkeresnénk a jelzőpontokat. „Az ifjúság évei azért hosszúak, mert telítettek, az öregség évei azért rövidek, mert már készek.” Hogy ezt néha éppen fordítva érezzük? Camus így folytatja: „majdnem lehetetlen öt teljes percig szemmel követni az óramutató járását, annyira hosszú és elkeserítő az egész”.

A március ma félelemmel van tele – de a félelmekről nem a március tehet. Állítólag már az utolsó „öt percben” vagyunk. De még mindig van rá időnk, hogy önmagunk legyünk.

(A szerző  irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Kettős fenyegetés

ĀVideókapcsolaton tárgyal ma egymással a török és a francia elnök, valamint a német kancellár a török–EU migrációs megállapodásról

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Egy megállapodás margójára

ĀAz unió klímapolitikájának várható hatásával kapcsolatban lehet olyan hangokat hallani, hogy ha azt be akarja tartani, annak végeredménye a közösség felbomlása lesz

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom