Kondor Katalin

Vélemény és vita

Őrültségek karanténjában

Nem mintha manapság számítana egyes emberek véleménye, de alighanem sokan vagyunk, akiknél az úgynevezett globalizmus már régen megbukott. Nálam például tényleg régen

Talán a hetvenes évek elején történt, hogy sokak bálványa, Pierre Cardin divatkirály úgy döntött, Kínába helyezi üzemeit. Ifjú közgazdász tanoncként akkor még többen nem értettük ennek a gazdasági lépésnek az eredőjét, aztán – még abban a kevés információt közlő világban is – lassacskán kitaláltuk, miről van szó. Már csak azért is volt könnyű kitalálni, mert közben a hatvanas években Németországból is egyre-másra érkeztek a hírek arról, hogy a nagyvárosokban megjelentek a török munkavállalók. A magyarázat erre az volt, nincs elég munkaerő. Az indoklást pontosítani kellett volna. Munkaerő ugyanis volt, csak éppen bizonyos „alantas” munkákat nekik derogált elvégezni. Magyarán „büdös” volt a munka. Az utcaseprés, szemétszállítás, újságárulás és így tovább. Ezért aztán „páriákat” kellett alkalmazni. Azaz olyan szerencsétlen embereket, akik anyagilag nagyon rossz körülmények között éltek. Ha jól tudom, a szó hindu eredetű, s ha valaki India e szóval illetett lakosaival meg akar ismerkedni, nem kell odáig elutazni. Elég elolvasni Arundhati Roy megrázó, az emberben örök emléket hagyó könyvét, amely magyarul is megjelent Az Apró Dolgok istene címmel.

No de vissza Európába, ahová tehát megérkeztek a törökök, majd más népek is, hogy elvégezzék a munkát, amelyhez az európaiaknak nem volt kedvük, a jóléti országokból pedig sok gyár elköltözött nagyon messzire. Ezek voltak talán számunkra, „egyszerű” polgárok számára a globalizmus jól észlelhető első jelei. Telt-múlt az idő, s egyre-másra további furcsa jelenségeknek lehettünk tanúi. A németországi törökök körében például szülőhazájuk vezetője (többek közt a ma is államfő Erdoğan) sokkal népszerűbb politikus volt, s most is az, mint a nagy segítő, migránssimogató Angela Merkel.

A vendégmunkásokból idővel aztán állampolgárok lettek, de nem felejtették el szülőhazájukat. Pontosabban elfelejtettek integrálódni. Ha meg a gyárak költöztek el (például Kínába, valamint Európa volt szocialista országaiba s persze Magyarországra is), akkor a profit ment vissza az óhazába. Maradéktalanul. Tovább gazdagodtak tehát.

Nálunk, Magyarországon mostanában a nyugdíjasok munkavégzését is támogatja a kormány. Éppen azért, ha jól értelmezem, mert itthon is lassan égető munkaerőhiány van, mert sokan elmentek. Európa gazdag országaiba. A jó szakmunkások. Bizonyítandó, hogy a globalizmus itthon is működik. Németországnak ez a megoldás nem jutott eszébe, mert nyilván nem óhajtottak az ottani nyugdíjasok újból munkába állni. Inkább – mert megtehetik – Spanyolország tengerpartjain és a Kanári-szigeteken élnek hosszú hónapokig. Az örök tavaszban. S nemigen érdekli őket, hogy gyermeküknek, unokájuknak netán otthon volna rájuk szüksége. Lelkileg például. A telefonbeszélgetés ugyanis nem pótolhatja fizikai jelenlétüket. A pénz viszont ideig-óráig magabiztossá tehet. A Kanári-szigeteken is. S amíg a nyugdíjasok messze tartózkodtak, csatát nyert eredeti hazájukban a globalizmus. Meg persze a többi európai országban is. Annak az ostobább változata.

Hatalmasat fordult tehát a világ az elmúlt pár évtizedben, tudjuk jól. Ez idő tájt viszont, úgy tűnik, ez sem tetszik feltétlenül a vezető hatalmaknak, hiszen láthatólag berzenkednek például Kína erősödése miatt. A hatalmas ország tanult Európától. Technológiát, munkamódszert, piacismeretet, ha jól látom. Talán még a koronavírussal is megbirkózik hamarosan. Tudjuk, hogy a tettek következményei nem feltétlenül akkor jelentkeznek, amikor elkövetjük őket. Gyakran csak később, ám szinte kivétel nélkül tapasztalhatjuk, előbb-utóbb lesznek következmények, erre fogadni is lehet. Európa fura urai ezt nem akarták, nem akarják tudomásul venni. Még mindig nem. Kérdezzük-kérdezem, az egyre nehezedő helyzetre, ami például a görög–török határon van, hallhattunk valami tényleg hatékonynak ítélhető megoldást? Nem. Továbbra is lényegében ugyanazt hajtogatják. S immár egyre erőszakosabban nyomulnak a kontinensre befelé – ha már Pierre Cardint emlegettem – a szuper elegáns, irigylendően divatos pufidzsekikbe, farmerekbe öltözött és a legkorszerűbb mobiltelefonokkal felszerelt „menekültek”. Többnyire férfiak. Ám Európa továbbra is alszik. Vagy sunyi módon úgy tesz. S cseppet sem tűnik úgy, mintha a „menekültek” meg akarnák szüntetni az európai munkaerőhiányt. Mi több, azt látjuk, hogy a „túlkeveredés” egyik átkától, a koronavírustól sem félnek. Miként annak idején az ebolától sem rettegtek.

Mindenesetre a globális őrültségeket naponta szemlélve és átélve egy gondolkodó ember csak arra a következtetésre juthat, hogy az lenne a normális, ha egy ország, amelynek helye van a földgolyón, maga kezdené el megoldani a gondjait. Mindenképpen azok segítségével, akik a bajok előidézésében szerepet játszottak. Méghozzá a kölcsönös előnyöket figyelve, a lenézett partner, a lenézett ország szempontjait tudomásul sem véve. Meglehet, ezek a tervek készen vannak már valamelyik nem nyilvános tervezetben. Egyelőre viszont titkolják, s az is világos, ott még nem tartunk, hogy ne a „kölcsönmunkások”, az eddig kizsákmányolt, lesajnált, feltüzelt emberek és államok további kizsákmányolása jelentse a megoldást. S kivált nem a multikulti. Tudom, naivitás, és ezek a gondolatok a civilek gondolatai, akikkel jószerével senki sem törődik. Pedig igazán visszatérhetne a kölcsönös előnyökön alapuló nemzeti függetlenség. Persze mire ezeket az utóbbi mondatokat leírtam, már fel is ébredtem az álmodozásból. Mert a világ egyelőre nem ebbe az irányba halad. Vagy ha halad, nagyon lassan teszi. Szinte észrevehetetlenül. S mi meg lassan megszokjuk az „érzékenyítést”, meg azt is, hogy pillanatok alatt karanténba lehet zárni egy földrészt, nem csak egy országot. S „hála” a modern világnak, mindezt majd mobilon nézhetjük – ha azt is meg nem tiltják.

Az igen rokonszenves orvosok, akik a koronavírus veszélyeiről és terjedéséről naponta beszámolnak nekünk, a kézmosás szükségességére is rendre felhívják a figyelmünket. Egyetértek. Ám emellett én a kézfogást is javasolnám. A világ normális felének a kézfogását. Önállóságunk és méltóságunk megtartásának érdekében is. Hogy megszabadulhassunk a globális őrületektől. Mert egyelőre karanténban vagyunk. S nem csak a koronavírus miatt. Magunkat tettük oda. S ennek is kell hogy következménye legyen.

(A szerző  újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Anita

Azonos nehézségek

ĀMindenki azonos veszélyeken és nehézségeken megy keresztül. A járvány nem válogat, ám nehézség és nehézség között akad némi különbség

Rab Irén

Rab Irén

Az ellenség ismeretlen

ĀEzt a válságot csak közösen, összetartva győzhetjük le. Túlélésre csak így van esélyünk