Kondor Katalin

Vélemény és vita

Ki felelős, és miért?

Jót s jól tanítani nehéz feladat. A tanári pálya a világ egyik legszebb hivatása. Ám jó volna tudomásul venni, hogy a szülők felelősségvállalása nélkül ők aligha tudnak megbirkózni a nehézségekkel

A Nemzeti alaptanterv (lánynevén NAT) úgy tűnik, örök vitatéma lesz. S aki nem éppen ebben az évezredben született, hanem a múlt században, a rendszerváltozás becenevű esemény előtt, az enyhén szólva is meglepődve nézi a már-már nevetségessé váló vég nélküli vitát, amely az alaptanterv ürügyén burjánzik. Ráadásul ezekből a vitákból igencsak kilóg a politikai lóláb. Ám ami leginkább zavaró, azzal talán többen is egyetértenek. A vitákban ugyanis jószerével szó sem esik a szülői felelősségről. A pedagógusokéról annál inkább. Holott nézetem szerint nem létezik gyermeknevelés szülői felelősség nélkül.

Amikor az én korosztályom volt diák – óvodától az egyetem befejezéséig – nemhogy pedagógus szervezetek, vagy szülői testületek nem működhettek hatékonyan (ha egyáltalán működhettek), de NAT-ról sem hallhatott, olvashatott a szülő. Mert nem volt. S lássunk csodát! A kétségtelenül létező durva diktatúra ellenére úgy kerültünk ki az iskolából, hogy bár nem tanították nekünk – nekünk sem – Márait, Dzsidát, Reményiket, Wass Albertet, és így tovább, mégis tudtunk róluk. Otthon hallottunk róluk, meg persze egy-két csodálatos tanártól. Mint ahogy olvastuk Up­dike, Kerouac, Boris Vian, Szolzsenyicin és Keyes (A virágot Algernonnak című kultikus regényén együtt sírtunk például), valamint mások remekműveit. A jeles üldözött orosz szerző művét meg francia barátaim „csempészték” be nekem. Szüleink könyvtára az utóbb felsorolt, külföldi szerzők könyveit ugyanis nemigen tartalmazhatta. És mégis!

S most rátérnék a felelősség kérdésére. Olvasom az egyik újságcikkben, hogy egyre több gyermeket diagnosztizálnak figyelemzavarral, aminek hátterében a digitális világ állhat. No, ezt a digitális világot, pontosabban annak mértéktelen használatát biztosan nem a sokat szapult pedagógusok hozták a tisztelt szülők nyakára. Volt cikk, amely megemlítette, a virtuális (magyarán számítógépes, mobiltelefonos) világ által okozott sok-sok – gyermekekkel kapcsolatos – problémát már az óvodában kellene kezelni. Értetlenül próbáltam felfogni a mondat valódi üzenetét. Tényleg az óvónéniknek, –bácsiknak kellene a három–hatéves gyermekeket egyenként kikérdezni, mennyit ismernek és használnak a virtuális világ „áldásaiból”? S megpróbálni „letéríteni” őket erről az útról? Nem a szülő felelőssége lenne ez? Az óvodában biztosan nem adnak kezükbe mobiltelefont, s nem ültetik őket órákig a televízió előtt, hogy addig se kelljen velük foglalkozni. Ellenben otthon mindez elkövethető.

Visszamennék az időben kicsit, mindössze két-három évtizeddel. Amikor még nemigen ismertük a digitális világot. Ám a felelősségvállalással akkor is volt már némi gondunk. Ha jól emlékszem, e lap hasábjain is megemlítettem egy alkalommal azt az „élményemet”, amikor rádiós riporterként egy olyan anyukával készítettem riportot, akivel az iskolai nevelésről beszélgettünk. A konkrét témát már nem tudnám felidézni, ám az kitörölhetetlenül bennem maradt, hogy az anyuka arról panaszkodott, rémes, hogy a gyermekeket – éppen tíz esztendős volt az övé – nem tanítják meg az iskolában tisztességesen enni. Enni? Jól hallottam? Talán életemben először akkor jutott eszembe a szülői felelősség. Milyen könnyű, óvodát, iskolát, pedagógust szidni mindazért, amit otthon, családi körben, jó példák mutatásával kellene a gyermekkel megtaníttatni! Mostanra meg már ott tartunk, hogy az óvodát hibáztatjuk. Mint fenn, úgy lenn – mondja a bölcs keleti filozófia. Ha a felelősségvállalás kiment a divatból az otthonokban is, akkor milyen alapon hárít az iskolákra bárki is felelősséget? Ha otthon „divat” a verekedés, a durva hang, az illetlen viselkedés, miért csodálkozunk, hogy mindez az iskolákba is betüremkedik? Az esetek hatalmas hányadában bizonyára nem az iskola felelős mindezekért. Viszont a szülő mindenképpen. Aki azt is nyilván szomorúan veszi tudomásul, hogy a rossz példa ragadósabb, mint a jó. Az a gyerek, aki reggel elment az iskolába, más gyermekként jöhet haza. Nem divat manapság az úri modor. Mégis ragaszkodnunk kell a jó példákhoz. És ezek megismertetését – bármily nehéz is – elsősorban a szülő tudja megvalósítani.

Persze kellenek a segítők is. Vannak ilyenek, hála Istennek. Nekik köszönhető, hogy a genderelméletnél talán több szó esik az iskolákban például a csodálatos magyar kultúráról, színházakról, könyvekről. Nem eredménytelenül, úgy látom. Például a színházakban pár esztendeje még azt tapasztalhattuk, ha egy iskolai csapat – elég volt hozzá négy–öt viselkedészavaros haver – összejött, minősíthetetlen viselkedésbe torkollott az a nagyjából két óra, amit színházban tölt az ember egy-egy előadáson. Manapság azt látom, a színházak győztek a csatában. A múlt év októberének 23. napján újból megnéztem a Szilágyi Andor–Vidnyánszky Attila író–rendező páros szívszorító, Tóth Ilonkáról szóló darabját a Nemzetiben. Sok gimnazista korú fiatal ült a nézőtéren. Példás viselkedést, s a végén hosszan tartó vastapsot „hozott” az előadás, ez utóbbit az ifjak alig akarták abbahagyni. Mégis megemlítek egy szünetbéli jelenetet. Az első felvonás alatt ugyanis némi privát beszélgetés, nevetgélés hallatszott az első sorok egyikéből, a diákok közül, akik egyébként nem egy csoportban ültek. Nem volt igazán zavaró, de azért észrevettük. Szünetben megjelent a fiatal tanárnő. A nézőtér másik oldaláról. Pontosan nem hallottuk, mit mondott, de a kis csoport ettől kezdve abbahagyta a hangoskodást, mert amúgy a szünetben sem illik ordítozni. Bízhatunk hát az okos, hiteles és szakmájukhoz értő pedagógusokban, még ha nincs is belőlük elegendő.
Jót s jól tanítani nehéz feladat.

A tanári pálya a világ egyik legszebb hivatása. Ám jó volna tudomásul venni, hogy a szülők felelősségvállalása nélkül ők aligha tudnak megbirkózni a nehézségekkel.

(A szerző  újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Nem víg, és nem színház

ĀFricska. Elöljáróban leszögezem, nem rajongok Eszenyi Enikőért. Meglehetősen sok visszatetsző történetéről tudtam, színésznek sem szerettem, rendezői munkásságának nem is lehettem az áldozata

Korompay Csilla

Korompay Csilla

Helyzet van

ĀTizenhárom. Ennyi bizonyítottan koronavírussal fertőzött ember volt hazánkban szerdán, amikor a kormány elrendelte a veszélyhelyzetet

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom