Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Ha aludni tudnék

A világ hamis utakon járt és jár, de vannak sokan, akik erre az útra nem lépnek. Ők is a világ

Az előadásom az egyetemen fél négyig tartott, sietve foglaltuk vissza a Felvidék déli, magyarlakta sávját, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Bácskát. Még szóba került Teleki Pál sorsa, s azzal köszöntem el a hallgatóktól, hogy a következő órán meglátjuk, hogyan kerülhettünk háborúba néhány hónap alatt a Szovjetunióval, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. S vajon megnyertük-e a háborút?

Közben már kihirdették a rendkívüli veszélyhelyzetet, s a folyosón tanácstalan hallgatók bolyongtak. Mi lesz velünk, tanár úr? A félévünk ugrott? A vizsgák, az órák? Láttam a szemeken a kétségbeesést: a többség tanárnak készül, néhányan már gyakorlatra járnak iskolákba. Készülnek a szakdolgozatok. Minél előbb dolgozni szeretnének, hitelt vettek fel, az albérlet is sokba kerül. Próbáltam megnyugtatni őket, közben az épület hangtalanul kiürült, kísértetkastéllyá vált. Csak néhány egzaltált fazon ücsörgött a lépcsőkön, szemükön látszott, hogy nem is értik, mi történik.

Furcsa, szomorú érzéssel jöttem le a főlépcsőn, mintha utolsóként hagynám el a süllyedő hajót. Pedig se kapitány, se valami első tiszt nem vagyok itt beosztás, rang meg ilyesmi szerint. De valahogyan mégis, a hit és tudás becsületével, ahogy kiléptem a körútra, elárvultunk mind a ketten, az épület is és én is. Az épületet mintha sűrű szürke por lepte volna el, s nekem valami könnyféle homályosította el a tekintetemet.

Véletlen, hogy éppen most hatvanéves lettem, e felbolydult világban duplán veszélyeztetett egyed. Valószínű, hogy tegnap nem ünnepeltem, inkább magányosan merengtem az idő kínosan lassú múlásán. Mára már kiderült, hogy sem a köztársaság elnöke, sem a miniszterelnök, sem az egyetem rektora nem rendezett semmiféle bensőséges ünnepséget tiszteletemre – ízléses fogadással –, elismerendő a köz javára harmincöt éve végzett, magas színvonalú tanári, írói tevékenységemet. De csak azért, mert veszélyhelyzet van, s a száz főnél népesebb ünnepségeket betiltották. Igen, erről lehet szó. Nem kerestek meg a televíziók, rádiók szerkesztőségei, a lapok rovatvezetői sem, elvégre a világjárvány csak fontosabb, s még az Apostol együttes koncertje is elmarad! Barátaim sem készültek meglepetéssel, semmi váratlan kirándulás a Dunakanyarba. Ezer fő felett? Aki jött volna, alakoskodva úgyis elhárítottam, akit vártam, már csak emlékemben él. Meglepem hát én magam, mint egykor Attila, de nem sértetten és nem is dacosan, csak úgy, félszegen. Horger Antal urat sem citálom ide, mert eddig nyílt sisakkal senki sem tette meg azt a szívességet, hogy letaszítson a halhatatlanság mélységeibe. Mégis valahogyan úgy lehetek én is, mint a költő: miféle ünneplés lenne méltó ehhez a születésnaphoz, az életemhez? Talán ha elaludni tudnék s álmodni…

Az életem nyitott könyv, amit csak lehetett, megírtam magamról. A szerelmet, szeretetet óvatosan, de határozottan minden más emberi érzés fölé helyeztem, ezer arcában, fellobbanásában s a halállal sem múló örök lobogásában. A betegséget fárasztó részletességgel, hosszan, monotonon, bántón, reményvesztetten mutattam meg, ahogy átéltem, átélem. A szabadságot vágyódva és birtokolva, ahogy egyszerre éreztem mindig: szabad voltam, olyan nagyon szabad, hogy most ennek iszom a levét. Csak a szerelemért, szeretetért áldoztam belőle füstös oltárokon, s így alig maradt barátom, rokonom, kollégám, ismerősöm, akivel, mint barlangtűznél egykoron, emberi szót válthatnék. S persze, mint a tengerből egy lélegzetvételre a felszínre törő fuldokló, úgy voltam szabad, úgy vagyok lehetetlenül szabad. Hosszú évekre gépekhez láncolva, kórházak műtőiben, intenzív osztályain, kórtermeiben, várótermeiben időztem, vágyódva a halál vagy élet után, vagyis a szabadság után. Ez a három érzés foglalkoztatott: szerelem, szabadság, betegség. Másképp: élet, öröm, halál. Ezekben benne volt a házasság, a boldogság, a gyermekeink születése, a közéleti harc nemzetért és szabadságért, a hazaszeretet, benne volt az aggodalom, a remény, és sajnos benne volt a félelem, a halálfélelem is.

Szerettem, szabad, sőt boldog voltam a diktatúrában is, demokráciában is. Minek is írom ezt? Fontos ez? Vagy minden hasadás értelme, forrása, oka egészen máshol van? Igen is, meg nem is. Igen, rengeteg embert gyötört meg a kommunista diktatúra, vette el életét, értelmes munkáját, szabadságát, tulajdonát, perspektíváját. És beszűkítette az egész nemzet lehetőségeit, aláásta jövőképét, régi szép önérzetét s még önbecsülését is.

Deformált jellemeket, lenyomott öntudatokat, teljesítményeket, gondolatokat. Szétvert családokat, milliószám gyilkolt magzatokat, homorú és domború tükrökkel nehezítette felismernünk magunkban a magyart, az embert, a szentet, a szörnyet. És mi a helyzet mostanában? Több vagy kevesebb lesz abból, ami fontos? Szerelemből, szeretetből, szabadságból, nőből, férfiból, emberből. Mintha csak a betegségből, vírusból, bajból, halálból lenne több. Háborúból. Micsoda átkozott pályatér ez? Nem is lehet így, nincs is így! Csak előbújt minden hidrafej, látjuk a sötét árnyakat, ezer szenzoron át érezzük az ürülék szagát. Ünnepelni se tudunk már, s bánkódni se igazán. Lehet, hogy tegnap én valaha volt kocsmákban jártam, a szellemességek, ízek, illatok bókoló selymén, kopott, sikamlós pamlagán ülve. A Vízivárosban, fent a Várban vagy valahol Pesten. De túl sok lett a társaságban a felébresztett, kifejezéstelen tekintettel maga elé bámuló halott. Szívük nem dobban, csak némán ülnek, az ételhez sem nyúlnak, italt se kérnek. „Mi már csak pihenni vágyunk, ne mesélj, ne szólíts” – mondják.

Hatvanéves lettem én. Tudtam, mit kellett tennem, és sejtettem, mit várt el a világ. A világ hamis utakon járt és jár, de vannak sokan, akik erre az útra nem lépnek. És ők is a világ. Akik elvetik a sunyi restséget, akiknek nem kell sóvárogniuk áldásért, a végtelent végessé alázni, hiúságban csörömpölni. Akik könnyelműen szerteszét szórják a tudást, a hitet, a ragyogást, s ha kell, megkövetelik a csendet. Közéjük szeretnék tartozni. S még mindig nem tudom biztosan, hogy egy sötét erdőből kitalálnék-e alkalomadtán, vagy a félelem megbénítana, s a puha avarba hullva halálra válva várnám a nap első sugarát, a fényt. Nincs fáklyám, és se pattintással, se sodrással tüzet csiholni nem tudok. Az éles, fenyegető vagy alattomos siklóhangoktól megrémülök. Pedig elöl kellene mennem, emlékezve ama bárka lakóira az özönvíz után, akik a kezemből ettek. Minden lélek útja ez az elbizonytalanodás, s minden szellemé az elhomályosodás, s minden testé az elfonnyadás. Testből a lélek kiszabadulása az út, léleké a bizonyosság, szellemé a feledés vagy a maradandóság.

Magamról szólok itt tolakodón, de tudja az olvasó, hogy mindig magunkról írok, ha régi Rómába kalandozok, tatár előli menekülésbe, török, labanc előli bujdosásba, Széchenyi terveibe, s a rettenetes 20. századunk gyötrelmeibe is bújok. Mindet megszenvedtem, és megszenvedték önök is. Valamikor régen azt írtam egy könyvemben, hogy „kevesen szerettek, sokan meggyűlöltek, még többen irigyeltek. Volt, aki titokban szeretett – jobban tette volna, ha időben szól, s volt, aki titokban gyűlölt. Ő is.” Ma ezerszer inkább így gondolom. Lehet, hogy ma már se szeretni, se irigyelni, se gyűlölni nem is lehet engem igazán. Úgy szívből, úgy mélységesen, irgalmatlanul. S késő is megvallani, meggyónni mindent. Szeretteim velem vannak, lányaim, unokáim elkísérnek. Szerelmem messziről, odaátról sóhajt, nem hív. Ágyam szélére nem ül. Mennék is, maradnék is, esendő az ember. „Egyelőre szeretnék ettől az élettől még két-három-négy tűrhető esztendőt kizsarolni, s szeretném, ha aludni tudnék.” S szeretném, ha lenyugodna e felbolydult világ. Ki tudja, talán ez a dermesztő testi izoláció közelebb hozza a lelkeket, közelebb hozza az embereket, s igazabbul tudjuk majd megölelni az öregeket, a gyermekeket, s egymást is, ha vége lesz végre ennek a rettenetnek.

(A szerző  történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Hadházy anamnézise

ĀFricska. Most mondjam azt, hogy elmebeteg? Még a végén megsértődik. Írjam, hogy egy ócska politikai kalandor? Írom, mert az, és nem érdekel, ha megsértődik

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Karantén (3.)

ĀTíz nap óta, amikor a magyar kormányfő bejelentette a közösségi oldalán, hogy megjelent a koronavírus-fertőzés Magyarországon, drámai sebességgel és mértékben megváltozott világunk