Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Álmodott kincsek

Hiszen semmi nincs fontosabb az életnél, s az életben a férfinak a nő, a nőnek a férfi. S kettőjüknek a szerelem és szeretet kiteljesedése. A gyermek. De mindkettőnek s mindenkinek elsősorban az édesanya

Tudom jól, mert édesanyám elszóródott már rég valahol búvó vízfolyásban, és a szerelmem is elillant, nem is lát már engem, de talán vár, valahol még vár. Már nem fogja a kezem, s én nem keresem senkiben – micsoda reménytelen vállalkozás is lenne –, elhagyott, s én elhagytam mindenkit, s nem is csodálkozom, hogy az öröm elkerül. Minden más csak szemfényvesztés, tévelygés, finomabb vagy durva emberi hiúság, magányos, örömtelen hadakozás az idővel, a világgal, az Istennel. Keresés, tévelygés, dilemmák sokasága. Egyre sűrűsödik körülöttem a levegő, már már cseppfolyós massza – „kátrányos fekete sűrűség” –, s zihálva, nehezen lélegzem. Vénen is ifjan?

A nőket ünnepelni furcsa dolog. Szeretni, imádni, bolondulni, szelíden simogatni, élet árán is védeni, vágyakozni, sírni, átölelni őket: ezt lehet. Ünnepelni is lehet, persze. Térdig rózsában járatni, kifogni a kocsijuk elől a lovakat s húzni vad rohanással, mint egy múzsát vagy primadonnát. A tiszta művészet múzsáját, ahogy Ady írta vagy az igazi színésznőt, aki játszik, ahogy Kosztolányi látta. Lám, legalább ebben egyetértettek, s ez is a lényeg. Itt be is fejezhetném, hiába irodalmi ízlés, irigység, hiúság, stílus, virtus: a nő imádata lehet köztünk a legbiztosabb közös nevező. Édesanyánktól feleségünkön, egy életre társunkon át az örök kacér szeretőkig.

Hogy manapság – vagyis legalább száz év óta – dühödt szenvedéllyel éppen ezt a közös nevezőt igyekeznek aláásni sértő és ártó szándékú nőimitátorok, nőharcosok, nőnek öltözött férfiak, az nagy baj. És sikereket is értek el, kár lenne tagadni. De azért én azt hiszem, nem engedi az Isten, nem engedi a természet, s nem engedi az ember sem mássá válni azt, aminek teremtetett. Elkószált bárányok mindig voltak és lesznek, s kissé riadtan, dermedten látjuk, mit üzennek. Mit akarnak. De a nő olyan csoda, olyan fenséges és szenvedélyes, olyan esszenciája a teremtésnek – kíváncsiság, lázadás, szabadság, bűn és láz –, amely elsöpri az átkot. Az embert, kivált a nőt nem lehet összeállítani racionális elemekből. Nem anyagból és nem társadalomból van. Csak abban él. Az ember, a nő a teremtésben reszkető fény, szélfútta lélek, csillag, képzelet, végtelen, érthetetlen forróság, izzadt tenyér, esti szellő, ösztönző, röptető erő. A jövő. A legfőbb ösztön, az életösztön irracionális felrebbenése. Mert élni és halni is tud, gyermekért, kedvesért, folyosón maradt méltóságért is, ha kell.

Hiszen nincs is fontosabb, mint az élet, s az életben a nő, a férfi, az ember, a gyermek. Az élet! Nem a társadalmi rendszer, a társadalmi helyzet, a hatalom, mögötte az ideológia s az azt kiszolgáló tudomány határozza meg a lényeget. Nem az osztályharc s annak legértelmetlenebb formája, a férfi és nő közé éket verő szivárványos zománc. Közönségesség ez. De persze társadalomban élünk. Ahol az erőszak, a prostitúció, a kiszolgáltatottság is jelen van. A nő értékének, különlegességének és érdekességének eltulajdonítása, eltagadása is jelen van. Nőnek lenni nem könnyű, különösen szép nőnek nem. És én csak szép nőket ismerek. A „sweet sixteen”-től a nagymamákig. Nem könnyű, mert a rajongás mellett ott az irigység, a gyűlölet is. A csillogásból nehéz az átmenet az alázatba. Nagyon nehéz. Micsoda női sorsok voltak és lesznek itt! A történelmet elszenvedő sorsok. Menekülés Erdélyből, menekülés a románok, oroszok s ki tudja, még kik elől. Ostromok, amikor a férjek, fér­fiak valahol a fronton vagy hadifogságban voltak, s kisgyermekekkel kellett túlélni nélkülözést, veszélyt, ragályt. S fiatal lányok, akiket összefogdostak, elhurcoltak „egy kis munkára”, s hosszú évek lettek ebből, soha el nem felejthető, rettenetes megpróbáltatások.

Hány család volt, ahol a nagymamának, nagynéninek kellett előlépni újra, hogy felnevelje a gyerekeket, mert a szülőket elvitte a háború, a megszálló, a betegség vagy az ÁVO. Vagy elvitte az új évszázad ambíciója, s a nők is dolgozhattak nyolc órát vagy többet, s valahogyan már nem jutott idő a gyermekre, ha egyáltalán megszületett. És a nagymamák előléptek. A nagyik, a mindenkori „Grószik”. Ostromkor krumpliból meg babból háromfogásos ebédet főztek, hogy nem is hiányzott a hús. Este mesét mondtak, nem könyvből ám, mert a szemük már fájt, de olyan érdekeset, olyan szépet, hogy aludtunk reggelig, csodaszép álmok kincseivel. S még a kertet is megművelték, és – amit férfi aligha tenne – sok virággal is bíbelődtek, csak hogy legyen, csak mert kell, csak mert szép. Kimeszelték évente a házat, s szidtak, ha nagyon magasra másztunk a meggyfára, arra az esetre, ha leesünk, még egy komoly nyaklevest is beígértek.

Szerettem azt a világot, ahol minden a nők körül forgott. Szerettem Éva bűnös kíváncsiságát, szerettem a Baradlay fiúkat s mennyi más férfit és lányt útjukra bocsátó szigorú asszonyokat, szerettem a múlt század hatvanas–hetvenes éveinek nőiességükben felszabadult lányait, akik megmutatták magukat nekünk, s mi hódoltunk selymességüknek, pirosságuknak, érzékiségüknek, lelkük csöndes lobogásának. Szerettem a rajongásukat, a titkaikat, szerettem, amikor becsípve szikráztak, mezítláb táncoltak a forró sárga keramiton. Szerettem, hogy tudták, nézzük, bámuljuk, csodáljuk őket, vágyakozva, odaadással, szerelemmel. S mindig így lesz: nap és árnyék vagyunk, szomjúság és friss forrásvíz, hűvös szellő, édes eső, meztelen szerelem. Káprázat és termékenység.

Az Isten hozzám nagyon bőkezű volt, vagy csak szerencsém volt. Nem kapkodtam kis pillanatnyi gyönyörökért, megkaptam az álmodott kincset, így könnyedén eldobhattam a sóvárgást, felesleges indulatot, kicsinyes küzdelmeket. Ma már csak a levegőt kapkodom, kívülről talán úgy tűnhet, a kezemet ökölbe szorítom, s mindjárt belevágok a szemem mélyébe fúró tükörbe. De nem, nem. A tükör csak eltakar.

Mindaz, ami az enyém volt, ma másoké lehet. Azt üzenem, egykönnyen ne adják: semmiért ne adják, nincs az a kincs, siker, élvezet, habzsolás, gyűjtés, hírnév, glória, nincs még az a szédítő perspektíva sem, tudáshatalom sem, amely felérne a szerelemmel. Leginkább a nőknek üzenem: ne adják fel lobogásukat s minket lebegtető szép törékenységüket. Mi majd hódolunk és hódítunk, lebegünk, repülünk s megérkezünk elrejtőzni vágyva óvó ölekbe. Én már csak üzenek. Nem remélek. De azt biztosan tudom, hogy olyan öröm, olyan erős érzés, olyan szárnyaló jókedv, olyan szent időtlenség, ami az örök Éváknak köszönhető, más formában nem létezik ezen a földön. Az alvilágról és túlvilágról nem tudok semmit. Szabó Lőrinc is csak szeretett volna bekukkantani oda, de a Tücsökzene által talán belehallgathatott. Valahogyan mindannyiunk helyett: „Jó volt, míg éltél: most bárhogy szeretlek, / nagyon hiányzik testi meleged, / hozzámbújásod, a tekinteted…”

Örüljetek, emberek, nők és férfiak, hogy szép csendesen szerethetitek egymást és gyermekeiteket. Örüljetek, ha még keresitek a társatokat, ragyogjatok! Sem fáklya, sem tűz, sem napfény, sem víztükör, sem Hold, sem csillag nem ragyog hiába, nem fénylik önmagában. Megtaláljátok! Örüljetek, ha egyedül maradtatok, de emlékeitekben felragyog egy arc, fájdalmaitokban enyhülést hoz egy simogató napsugár, magányotokban feldereng egy kirándulás, a patak hűs vize, egy távoli harangszó, egy keskeny ösvény. Becsüljétek, hogy tavasz jön, volt tél, nyár lesz, s az ősz is beköszönt, ha így van elrendelve. Csak egy pillanatra lépjetek ki a valóságból, az utcáról, városból, országból, kontinensről. Csak dőljetek egy fának, hanyagul, lazán, s bámuljátok, mit adott az Isten. Ilyen csodát! Húzzátok a pillanatot, halasszátok a vissza­térést. Örökké úgyse tarthat a pillanat, elmúlik a káprázat.

Mégis, milyen nagyszerű, hogy a szívünket, lelkünket bármikor megmelengetheti egy tekintet, egy illat, egy hajfürt, s vénen is lehetünk ifjak.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Nem lövettek

ĀFricska. Ha valaki azt mondja nekem, hogy a DK-sok nem dolgoznak elhivatottan és a párt szellemiségéhez méltóan, annak barackot nyomok a fejére!

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Leesett a tantusz

ĀA migrációs válság kezdete óta öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a görögök végre „megcselekedjék, amit megkövetel a haza” és Európa: védik a saját, egyben az unió határait az illegális migránsok erőszakos behatolásától