Vélemény és vita
A Kristályprizma Könyve
Jókai kristályprizmájában megnyílik fantáziájának „izzó kohója” – ahogy Herczeg Ferenc fogalmazott; a világirodalmi zsinórmértéknek tekinthető Borges is úgy érvel, hogy az emlékezet és képzelet meghosszabbítása a könyv
„Régi pogány népek szokása volt, hogy midőn sírjába tették a halott vezért, fegyvereket és drágaságokat, a hatalom és gazdagság jelvényeit temették melléje. Midőn Jókai Mór tíz esztendővel ezelőtt meghalt, mi is melléje temettünk valamit a magunkéból, valamit, ami drága volt nekünk: egy darabot mindannyiunk ifjúságából.” Herczeg Ferenc Jókai-portréja indult e mondatokkal 1914-ben, még innen a Nagy Háborún; s nekem, régi könyveim között lapozva, épp a Jókai születésnapjára emlékező február 18-i magyar szépprózaünnep másnapján került kezembe a portré.
Wass Albert-napot is rendeztek Debrecenben az ünnepen (az író 1928 és 1931 között hallgatója volt itt a mezőgazdasági akadémiának). Az esti telt házas műsoron az is elhangzott, hogy Wass már korai versében Jókai előtt tisztelgett, és A funtineli boszorkány Nucája Jókai Lisandrájára emlékeztet a Kiskirályokból. Fölmerült Krúdy és Móricz neve: Wass mágikus realizmusa (ezt mi elsősorban a latin-amerikai irodalomból ismerjük) Krúdy álomi-látomásos és Móricz szociografikus realizmusa közé helyezhető (már Pilinszky észrevette, hogy ennek az érzékeny és szemlélődő léleknek a „mondatai az álom varázsával hatnak”). A századforduló és a 20. század írói elsősorban Jókaihoz képest kívánták kijelölni a helyüket, alakítani írásművészetüket. Krúdy és Móricz mellett érvényes volt ez az attitűd Mikszáthra, Bródyra, Gárdonyira, az erdélyi és anyaországi mesemondó írók szinte mindegyikére. A kísérleti prózatörekvések (Babitsnál, Szerbnél vagy épp Füst Milánnál, Márainál, majd Németh Lászlónál, Szabó Magdánál), a romantikát lélektani ábrázolással fedve, a Jókai-ideálhoz képesti távolságot is érzékeltették.
Mert ő volt az írófejedelem, a fejedelemnek pedig követői vagy vetélytársai vannak. Ezt az új viszonyítási mértéket fölfedezzük említett íróinknál; de a (poszt)modern próza mértékpontja nem Esterházy vagy Nádas, mint inkább Krasznahorkai vagy Kontra Ferenc, illetve a Krúdy-, Móricz-, Márai-, Németh- és Szabó-örökség, nem beszélve az erdélyi írók hagyatékáról.
Jókai kristályprizmájában megnyílik fantáziájának „izzó kohója” – ahogy Herczeg Ferenc fogalmazott; a világirodalmi zsinórmértéknek tekinthető Borges is úgy érvel, hogy az emlékezet és képzelet meghosszabbítása a könyv. S bizony, ha az emberekből (különösen a fiatalabb generációkból) egyaránt hiányzik az emlékezet és a képzelőerő, mi sem lehet természetesebb, mint irodalmi műveken keresztül edzeni őket. Még akkor is, ha Jókait megint temetnék – nem tudván, hogy Jókai kristályprizmája akkor is újabb titkokat vetít elénk, mikor az őt eltemetők már régen eltemettetnek. S találó Herczeg metaforája, hiszen a kristályba zárt szépség motívuma többször fölbukkan Jókainál, kinek „mesemondó mohósága olimpusi szarkaként keringett az élet fölött, és ha odalenn valami fényeset látott, arra lecsapott, azt fölkapta és fölvitte a felhőfészekbe”.
Vajon vannak ilyen fészkei a virtuális felhőnek? S tudják-e vajon a műveltség sírásói, hogy gyilkos indulataikkal a szépséget, tehát a jót és igazat is széttörik a kristályprizmával együtt? Ha nem tudják, nemhogy kristályba, de még tükörbe sem néztek.
De ha tudják, úgy ez tényleg egy megtervezett háború.
(A szerző irodalomtörténész)
