Kondor Katalin

Vélemény és vita

Vallomás és következmény

Kitűnő cikket olvastam régi kollégám, Franka Tibor (MN) tollából. Annak a sajtóban már megjelent vallomásnak a kapcsán gondolkozik, amelyet nemrégiben a XII. kerületi polgármester tett, mégpedig azért, mert nagyapjáról megtudta, hogy nyilas gyilkos volt

Franka arról is ír, szeretne több olyan embertől is vallomást hallani, aki tud családjában hasonló esetekről. E ponton vitába szállnék vele, bár meglehet, tévedek. Abban valószínű nem, hogy ezrével lennének ilyen esetek, abban viszont nem hiszek, gazdagodnánk-e történelmileg, lelkileg egy-egy ilyen vallomással.

A vallomás ugyanis csak az elkövetőtől vallomás. Azoktól például, akik a kitelepítések százait, ezreit végrehajtották, hároméves gyerekek bömbölését közömbösen nézve terelték fel a semmilyen bűnt el nem követő családokat a teherautókra, majd juhhodályokban tartották őket évekig, térdig érő vízben dolgoztatva őket a rizsföldeken. Ezenközben a házukat, lakásukat az elvtársaknak adták oda. Nos, ezeknek az embereknek kellene vallomást tenniük,
s nem az unokáknak.

A Hortobágyra kitelepített Zsákay Piroska barátnőm (számosan vannak még) nyolcévesen került a Hortobágyra, az alig hároméves öccsével és édesanyjával. A gyerek egész nap az anyja után sírt, nővére gondjaira bízva, ott, a huzatos juhhodályban. Súlyos mentális károsodással került ki a Hortobágyról. Az apa – mert a férfiaknak az járt – Recsken sínylődött. Mindez azért történt, mert Hatvan városában többen tiltakoztak az ellen, hogy felszámolják az ott működő papi rendet, amelynek tagjai sokat segítettek lelkiekben a környék lakóin. Az ilyen és hasonló esetekről persze nem volt szabad beszélni. Amióta lehet, a még élő áldozatok mesélnek is. De valahogy a bűnösök, a nyilasok, pufajkások, ávós verőlegények és az őket irányító politikusok megúszták. Nem gondolnám, hogy unokáiktól őszinte vallomásokat hallhatnánk, már csak azért sem, mert a gazemberek aligha meséltek nekik arról például, miként gyötörték meg és végezték ki Tóth Ilonkát. Az elkövetők viszont hallgattak, mert hallgathattak. Van, aki már nem él közülük. Vajon mit érnénk fia, unokája vallomásával?

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! A közmondás igazságát a rendszerváltozásnak nevezett időszakban sem fogadtuk meg. Haja szála sem görbült senkinek. Lehetett nekik „rablóprivatizálni”, az elorzott lakásokban, házakban bennmaradni, politikai pártot alapítani, és így tovább. Csak magunkat hibáztathatjuk, hogy mindez megtörténhetett.

Ezerkilencszázhetvenegyben diplomáztam az egyetemen. Amikor még a felvételi vizsgán voltunk, öt évvel korábban, az írásbeli felvételit levezénylő tanár bejelentette, azok, akik szüleinek ilyen és olyan (kétféle állami kitüntetést említett) plecsnijük van, vigyék ki a katedrára, mert ők felvétel nélkül juthatnak be az egyetemre. Megindultak a padsorok. Mellettem egy jól tájékozott fiú ült, és a katedrához járulók közül jó néhányat név szerint ismert. Az egyetem végeztével mindegyikük fontos banki, minisztériumi, később pedig első számú vezetői beosztásba került. A hatalmas lépéselőny azóta is érvényben van számukra. Jó volna abban hinni, ha már közmondást is idéztem, hogy ami késik, nem múlik. De múlott. S már talán véglegesen elmúlt.

Érnénk-e valamit tehát az unokák vallomásával? Kivált azokéval, akik szüleik, nagyszüleik gyilkos eszméitől nem zavartatva ma is hazát árulnak. Mert árulhatnak. Tőlük semmiféle megbánás nem várható, a napi politika eseményei ezt fényesen bizonyítják. Például azzal az abszurd ötlettel, mely Franka cikkének kapcsán látott napvilágot. A lap ugyanis idézi Gerő Andrást, aki azt a „zseniális” ötletet találta közzétenni, miszerint nem kellene nemek szerinti megkülönböztetést tenni az áldozatok emlékének felidézésekor. Magyarán, például a megerőszakolt, lágerekben agyondolgoztatott nőkről nem kell elmondani, hogy nő, mert ő csak egy személy. A genderelmélet tehát már ide is betette a lábát, az őrület meg fokozódik.
Egyébként a sokat szenvedettek közül mindmáig vannak olyanok, akik – bár utódaiknak mesélnek – nyilvánosság előtt nemigen mernek „kitálalni”. Beléjük gyökerezett a félelem. S még mindig vannak titkaik. Egy ideig dolgoztam a MEMENTO című lapnál, melyet az 1945–56 között börtönben szenvedett emberek alapítottak. Hihetetlen mennyiségű megrázó történetet őrzök emlékezetemben. Egyet közreadok, hogy tovább gondolkozhassunk azon, kinek is kellene bocsánatot kérni, vallani az áldozati mécsesnél, amikor a kommunizmus áldozatairól emlékezünk. A történetet az egyik rabtárs mesélte el az akkor általam szerkesztett lapban:

„Gyilkosság az ÁVH-s rabvilágban. Kurucz Ferenc halála Az 50-es évek közepén tudtuk, hogy emberségre, jogra, törvényességre nem számíthatunk. Belülről éreztük, hogy kevés reményünk van arra, hogy innen élve szabaduljunk. És amikor úgy éreztük, hogy ezt már nem lehet tovább elviselni, akkor mindig történt valami, ami visszaadta a kitartásunkat. Ilyen volt egy bajtársunk: Kurucz Feri tragikus halála. Feri nem volt még 18 éves, amikor halálra ítélték, azért, mert mások szökésében segített. Valamikor 1952 elején szállították a Gyűjtőfogházba. Nem sokkal a megérkezése után a bútorüzembe, kisegítő rakodó munkára osztották be. Egy napon, július közepe táján egy ÁVH-s teherautóra kellett kész bútorokat fölrakni. Az utolsó bútor felrakása után az ÁVH-s sofőr nem látta Ferit, csak a felrakott bútorokat, és elindult az első kapu felé. Az egyik ott lévő őr rémülten látta, hogy az autó szalad a kijárati kapu felé, tetején egy rabbal. Ordítani kezdett, »Szökés! Szökés!« Egyszerre ott termett Berkes őrmester, és szegény Feri még szóhoz sem jutott, mikor ez a fő szadista elkezdte rúgni-verni. Nem értette, miért verik, minek ordítozzák, hogy szökést próbált megkísérelni. Lerántották a kocsiról, összekötözték és elcipelték a főépület felé.

Pár óra múlva az összes rabüzemből kiválogattak néhány elítéltet, négyszögbe állították őket, és néhány perc múlva idehozták az összekötözött, összevert Kurucz Feri bajtársunkat. Már menni sem tudott, csak vonszolta magát. Bánkúti megjelent a politikai tiszttel, hat gumibottal felszerelt pribékkel: Berkes, Kardos, Balla, Padocs, Szilágyi őrmesterek és Mihalicska őrparancsnok helyettes kíséretében. »Elvtársak hajtsák végre utasításomat: ami belefér!« A hat pribék körülállta Ferit, és ahogy csak lehetett, elkezdték verni. Az első ütésekre még felrántotta fejét, üvöltött, próbálta fejét vállai közé behúzni, aztán térdre esett, majd arccal előre, a kövezetre. Az őrök egymást lökdösve ütötték-verték, ahogy csak bírták, már a gumibot sem volt elég, egyikük – másikuk csizmájával is rugdosta. Néhány percig még tántorgott, aztán újra előre, arcára zuhant. A buzgó elvtársak tovább verték, de a véres, megrándult test látványa valamit felébreszthetett az ÁVH-s egészségügyi törzsőrmesternő agyában, mert hirtelen odalépett Bánkútihoz, és hangosan rászólt: »Őrnagy elvtárs, azonnal szüntesse be a büntetést, ez az ember meghalt!« Éjszaka sietve vitték ki a holttestét a rabtemetőbe. Szülei hiába várták fiukat haza.”

Eddig a rémes történet, amelyhez a szemtanú rabtárs, v. Fehérváry István csak annyit fűzött hozzá, hogy az elkövetők közül senki ellen nem emeltek vádat, senkit nem állítottak bíróság elé, és nem ítéltek el. Sőt, a halált hozó bírók, ÁVH-s vezetők magasabb nyugdíjjal, jobb életkörülményekkel ma is szabadon élnek. Felelősségre vonásuk nem történt meg, és már nincs is erre remény. Rendszerváltozás? Sajnos az áldozati mécsest a tettesek még gondolatban is elkerülik. És eszük ágában sincs tetteiket elmondani a fiaiknak.

(A szerző újságíró)


 

Kapcsolódó írásaink

Boros Imre

Boros Imre

Privatizáció vagy tervezett kifosztás? (1.)

ĀHárom évtizednyire vagyunk a rendszerváltozástól. Az egyik nagyon fontos eseménysor, az állami és más közösségi tulajdonok magántulajdonokká alakítása is több mint két évtizede befejeződött

Petrin László

Petrin László

Ki volt Horthy?

ĀA rendszerváltoztatás egyik adóssága az egykori kormányzó rendkívül bonyolult hazai és nemzetközi helyzetben betöltött történelmi szerepének és államférfiúi tevékenységének tárgyilagos megítélése