Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Budapest szabad?

Kassa, Beregszász, Kolozsvár, a Székelyföld, Bácska visszatérése. Az felszabadulás volt

Olvasom a metrón, a plakáton: Budapest szabad! Február 13-ára emlékeznek, az 1944/45-ös ostrom befejeződésére. A gellérthegyi Szabadság-szobor képe is itt virít, mely arra néz, ahonnan a szabadság érkezett. A Sztálin generalisszimusz vezette Szovjetunió és a Vörös Hadsereg hozta a szabadságot, meg néhány román segédcsapat. Aztán, mivel mi alkalmatlanok is vagyunk a szabadságra itt is maradtak, hogy megtanítsanak szabadon élni.

Kicsit lehangolt ez a plakát. Elfogadom én persze, hogy a gettó felszabadult, s az emberek is inkább már azt várták, hogy legyen vége a két hónapja tartó öldöklésnek, a bombázásoknak, a pincelétnek, az éhezésnek, a háborúnak. Azt is, hogy elegük volt a nyilasokból, német megszállókból, az elszabadult indulatokból. Vágytak a békére, vágytak a szabadságra. De a plakáton semmi jele nincs annak, hogy egy gyilkos diktatúrára épülő birodalom soha senkinek nem hozhat szabadságot.

Legfőképp egy nemzetnek, egy országnak nem. Akkor sem, ha – mint 1945-ben is történt – bizonyos teret enged átmenetileg, korlátozottan a meghódított terület népé­nek a vágyott békére és még bizonyos szabadságra is. A plakáton egy nyugtalanító tény is szerepelt, hogy Raoul Wallenberget elhurcolták a Szovjetunióba, ahol el is hunyt. Annyi már ebből is bizonyos, hogy Raoul Wallenberg nem lett szabad. A vele együtt a „felszabadítók” által elhurcolt sok tízezer emberről, az ostrom során meggyilkolt civilek tízezreiről, a megerőszakolt, kirabolt százezrekről egy szó sem esik.

Itt tartunk 2020-ban. A tények nem számítanak. Ez a plakát 1975 februárjában is ott viríthatott volna a metróban. Legfeljebb a Wallenberg elhurcolására tett utalás nélkül. Bizony Budapest nem lett szabad 1945 februárjában, de aki túlélte az ostromot, az hálát adott az Úrnak, a Sorsnak, s biztosan olyanok is voltak, akik a Vörös Hadseregnek, hogy él. Ám ez a hadsereg azonnal megkezdte a város módszeres kirablását (zsákmány), majd folyamatos kizsákmányolását (jóvátétel), s végül ránk kényszerítette a „sztálini demokráciát”. Hogy mibe került ez nekünk, mibe kerül a mai napig, azt felmérni sem lehet.

Elgondolkodtam ezekről a mi felszabadulásunkról, s közben a szerelvény kihúzott az Astoria megállóból. Mit is vett el az a csaknem fél évszázados szovjet hódoltság, amelyet itt felszabadulásnak neveznek? Elvette a polgári társadalom magasabb szintre emelésének esélyét, vagyis a parasztság, munkásság széles rétegeinek beillesztését a polgári létbe. Elvette a politikai demokrácia intézményeinek európai nívóra emelését és működését. A gazdasági élet továbbterelésének lehetőségét értelmes irányokba, az állandó összeomlások elkerülésének esélyét. Az életszínvonal és életminőség nem kádári szintű – kizsarolt, kiügyeskedett, kicsalt – felemelésének megvalósulását. Vajon tudják-e a plakát kiakasztói, hogy ezek helyett mivel járt a „felszabadulás”? A társadalom és a gazdaság szöveteinek értelmetlen szétszakításával, a magyar Gulaggal, kitelepítéssel, koncepciós perekkel, internálással, a „vas és acél országának” hagymázával, a kolhozzal, a működésképtelenséggel, az eladósodással, az akasztásokkal, a kiskapu-mentalitással, a megfélemlítéssel, az elkocsonyásodó gerinccel. Ahogy mondani szokás: ha tudják azért, ha meg nem, akkor azért van baj az üzenetükkel. De mit is akarhattak üzenni?

Ekkor már a Deák téri megállónál jártunk. Fejkendős lányok tódultak be a kocsiba, nem tudom miféle náció, de nekem a törökök jutottak eszembe róluk. Vajon ha a 16. században van már metró, a török megszállók és magyar kiszolgá­lóik (voltak akkor is, naná!)  kiragasztottak volna egy ilyen plakátot: „Kizil Elma szabad!” (Így hívták Budát törökül.) És ha mondjuk valamiféle zavar támadt volna a százötven év alatt, utóbb ráírják vajon, hogy bizonyos Török Bálintot a felszabadítók elhurcolták és Konstantinápolyban hunyt el? Lehet. De élek a gyanúperrel, hogy azon a plakáton sem szerepelt volna viszont, hogy az „igazhitűek” megszállása ráerőltetett Magyarországra egy teljesen idegen gazdasági rendszert, amely a megszállás logikájából eredt, s a „felszabadítók” magyarok százez­reit hurcolták el a birodalom belsejébe, gyilkolták meg, városok és falvak százait pusztították el. A mostani plakát és oldalt a fejkendős csoport élénk, idegen fecsegése egészen szürreális hangulatba kergetett.

Adj Uram végre egy valódi felszabadulást! – sóhajtottam magamban. Már robogott a metró, amikor eszembe jutott: hát itt van a török alóli felszabadulás! Buda öt hatalmas ostroma közül a legfontosabb. Hm. Ilyen plakátot nem láttam még a metrón: „Buda felszabadulása, 1686. szeptember 2.” Sem 1986-ban, sem mostanában. Csaknem nyolcvan napig tartott az ostrom akkor. Tovább, mint 1945-ben. Egy hatalmas európai hadsereg, Ince pápa Szent Ligája sorakozott fel a török ellen. Tizenötezer magyar is. Keveslik? Ne feledjék a háromszáz év harcainak áldozatait! A középkori Európa gyöngyszeméből, Budából, már nem sok maradt, de ezúttal az is elpusztult. A várost felgyújtották, a megszállók nem nézték törököt vagy magyart gyilkolnak. Raboltak, erőszakoltak. Aztán volt, aki maradt is. Négyszáz évre.

Mi, magyarok ekkor csak epizodisták voltunk. Áldozatok. A Várnegyedet, Vízivárost földig rombolták. A védőknek és a támadóknak sem volt semmi se drága. Csak a Nagyboldogasszony-templom maradt meg, az is mecsetté átalakítva. Talán ott volt felhalmozva a sok rabolt kincs. Minek tagadni: a Szent Liga katonáinak zöme is inkább rablólovag volt, mint keresztes vitéz. Öltek és raboltak. Miként a Vörös Hadsereg harcosa sem a szabadságért harcolt, hanem a zsákmányért. Inkább ölni, mint meghalni: ez a háború logikája.

„Kossuth tér” – hallom az újabb állomás nevét. Felriadok sötét gondolataimból. Kossuth! Egy ostrom, amikor mi voltunk a főszereplők. Buda ostroma 1849-ben. Május 21-én foglalta vissza a honvédsereg az osztrákoktól (ezek kik lehetnek?) Budát, s ez tényleg az egyik legnagyszerűbb magyar katonai diadal volt, része az 1849 tavaszi – Európát és Amerikát ámulatba ejtő –, s a szabadság híveit lelkesítő hadjáratnak. Az emberáldozat nem hasonlítható a másik két ostromhoz, de a harcok hevessége és a pusztítás ezúttal is szörnyű volt. De győztünk. Lesz-e ilyen plakát májusban? Fanyalgás az lesz. Pedig hát ez nagy felszabadulás volt, s hogy utána jött kétszázezer orosz, s a szabadságharc elbukott? Nem úgy van az! Egy csata volt a nagy harcban ez is, amelyet ezer éve vívunk, de győztes csata, s ha csak pillanatra is: felszabadulás.

Nézem a mostani plakátot, már a Duna alatt siklik a metró. Bizony 1849-ben is voltak, akik nem felszabadulásként élték meg a győzelmet, s talán 1686-ban is. Ott vannak a kurucok, Thököly Imre, a kisemmizettek, a Habsburg-„zsákmányolás” ellen lázadók. Rákóczi, Bercsényi és Kossuth. Trónfosztások, szabadságharcok. Mindjárt itt a Batthyány tér. Luis gróf, az első magyar miniszterelnök, akiről már 1840-ben azt jelentették a spionok, hogy „az akasztófa tükröződik a szeméből”. És tényleg kivégezték.

Valami felszabadulást, igazit, megkérdőjelezhetetlent, mélységeset! Talán, amikor a Nemzeti Hadsereg oly sok rémes összeomlás, kommunista tobzódás, román megszállás után bevonult Budapestre, 1919. november 16-án. S micsoda felszabadulás volt, amikor az idegen uralom alól megmenekült magyarság újra egyesült a nemzet törzsével. Kassa, Beregszász, Kolozsvár, a Székelyföld, Bácska visszatérése. Az felszabadulás volt. Négy év, ennyi volt, mondják Erdélyben. Tövises út vezet a szabadsághoz.

Hol az a zokogástól, dühtől mentes, vidám, mosolygó felszabadulás? Az a pár perc 1956. október 23-án? Vagy a sok bizakodó tekintet, kisimult homlok 1989-ben, ugyanezen a napon, a Kossuth téren? Ki lopta el, miért bujdosik tizedpercnyi rejtett pillanatokban. S az én fájó szemeim elől hová bújt ez az áhított, várt érzés? Valaki elhozza majd hamarosan. Add, hogy idegen martalóc, „igazhitű” veszedelem, bajor rablólovag, sarcoló katona, s nemzetünket ma is gyötörni szándékozó, ártó szellem meg ne akadályozhassa.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Tóta W. támogat

ĀFricska. Persze a tőle megszokott impertinens és rosszindulatú módon

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Fordulat a foglalkoztatásban

ĀA napokban nyilvánosságra hozott országjelentésében az Európai Bizottság nagyon megdicsérte a magyar gazdaság teljesítményét, kiemelve a magas szintű foglalkoztatást és az unióban egyik legalacsonyabb munkanélküliségi rátát is