Vélemény és vita

A Tiltakozás Könyve

Lehetett „proletárköltő”, materialista és istenkereső, népi és liberális, költő voltában azonban megfellebbezhetetlen. Hiteles így a Nem! Nem! Soha! József Attilája is

A tiltakozás összekeverhető a lázadással: mindkettő nemet mond. De aki nemet mond, az nem biztos, hogy protestáló voltában tiltakozik (érvelni tud mellette) vagy lázad (érveket nem tud a lázadás mellé állítani) – lehet, hogy csak jó választ ad egy kérdésre. Mindenesetre a Trianonra való nemet mondást az elmúlt évszázadban ugyanúgy tekintették jó válasznak, mint a lázadó tiltakozás kifejezésének, a nemzeti önérzet és a megerősítő összetartozás megnyilvánulásának, illetve a revizionizmus és irredentizmus jelének.

Elég végigpásztázni az irodalmi termést: jól nyomon követhető a megcsonkított Magyarország gyógyírkeresése és öngyógyító törekvése. A Márai Kassájához hasonlóan a Szabadkával a szülőhazai kapcsokat is elveszítő Kosztolányi által szerkesztett Vérző Magyar­ország antológiában, Csoóri szavaival: „a veszteség és fájdalom nagysága tökéletesen indokolja […] a föltételek és árnyalatok nélküli nemzeti összefogást.” Trianon emlegetése 1948 után halálos bűn volt, a centenáriumi évben pedig a félelem és kétségbeesés ugyanúgy a szimbólum mellé növekszik, mint a remény.

A reményről nemcsak azt tudjuk, hogy segít a túlélésben, de azt is, hogy túllép a fizikai realitáson és az észszerű lehetőségeken, azonban maga a remény is jelkép. Trianon értelmezése, megmagyarázása és újragondolása ismét az összefogást akadályozó árkokat mélyíti, másrészt az egyetlen lehetséges útra: a kibeszélésre, a megmagyarázás helyett a megbeszélésre, a megértésre, majd az értelmes cselekvésre is lehetőséget teremt. Az évforduló nem mélabús nosztalgia, nem a sebek föltépése, nem a Móricz „Öt sebek” Krisztus-Magyarországára figyelmeztető próféciájának leltározó ideje, hanem az értelem szembenézése a vaksággal.

A múltat és jövőt számba vevő önazonosság keresése közben folyton fölmerülő „merre tovább” kérdé­seit is feszegető előző reflexiómat egy nagykátai olvasónk levele inspirálta, amelyben a Quo vadis olvasmányélménye mellett a levélíró arról is beszámolt, hogy havonta legalább egyszer föllapozza József Attila verseit. Mindig elolvassa a Nem! Nem! Soha! című verset, s megjegyzése arra vonatkozik, hogy szegény József Attila nem gondolt arra 1922 első felében, „hogy a bűnös igazságtalanság még 100 év múlva is fennáll”. Olvasónk a verset nyilvánvalóan nem az édesapjától örökölt könyvtárban lelte föl, mert József Attila Trianon-ellenes költeményét soha nem publikálta. Előttem van az 1940-es, Cserépfalvi által kiadott József Attila-összes és az 1983-as összkiadás is – egyikben sem szerepel a vers, bár utóbbi jegyzetében azt olvassuk: a József Attilának tulajdonított, de kétes hitelű darabok mellett a kiadás azért nem tartalmazza a Nem! Nem! Soha „zsengét sem, mert – talán – sértené a szomszéd népek nemzeti érzését”. (A „szomszéd népek nemzeti érzésével” nekem semmi bajom nincs, ám azzal igen, hogy a mi nemzeti érzésünkkel aligha törődnek mások.)

N. Pál József az „irredenta” József Attiláról közölt tanulmányt 2012-ben a Hitel folyóiratban, középpontba állítva az olvasónk által is említett verset. Jól látja, hogy a költőnek a „korszellem” többszöri változása és az ideológiai, politikai kisajátítási szándék sem ártott. Lehetett „proletárköltő” (kommunista, szocialista, sőt „nemzeti szocialista”); a pszichoanalízist és az egzisztencialista „világhiányt” ötvöző árva; lehetett materialista és istenkereső, népi és liberális, klasszicizáló és avantgárd, posztmodern előfutár, költő voltában azonban megfellebbezhetetlen. Hiteles így a Nem! Nem! Soha! József Attilája is.

Óvatosan utalt rá Szabolcsi Miklós, mint az „általános rossz érzés alkalmi versére”, s N. Pál írja, hogy az 1955-ös kritikai kiadás ugyan közölni próbálta, ám a politika román „kérésre” közbelépett; majd csak Szörényi Lászlónak köszönhetően olvashattuk 1989 novemberében, és csupán a negyedik kritikai kiadás közölte. Tévhit, hogy a cím lett volna a területvédő „hiszekegy” jelszava: nem József Attila adta a szlogent. Juhász Gyula ismerte a verset, aki A békekötésre című költeményben, a bitang hódítók ellen maga is az örök élet és szabadság reményét lengette a „tűnt gazok” felett: „Urak, világnak gőgös urai, / Nem gyásznak napja nékem e mai, / Emlék, remény lelkemben úgy remeg, / Mint villámos viharban az egek!”

Lehet, hogy Juhász  Gyula volt az ihlető, lehet, hogy a Makóig ívelő hangulat; annak sincs nyoma, hogy József Attila ismerte volna a Kosztolányi által szerkesztett Vérző Magyarország kötetet.

Az olvasót viszont nem ez érdekli, hanem például az első versszak mondandója és a „nemes harag” újragondolása: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”

A mai szelek azonban nem feltétlenül Trianon felől fújnak. A nemzet védelme nemcsak Magyarország, hanem Európa ügye is volna: mert Trianon tragédiája eltörpül a világ mai újrafelosztása mellett.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Putsay Gábor

Putsay Gábor

Mentőövet jelent az autóipar

ĀÚgy tűnik, a járműgyártás továbbra is megállíthatatlanul robog előre, nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte is, bár a kontinensen tavaly volt némi megingás

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Helytállni egy bizonytalan világban

ĀA bevándorlással az a probléma, hogy az unió a már régebben bevándoroltakat sem képes integrálni, ugyanakkor a jelenlegi tömeges migrációt sem tudja megállítani

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom