Bácskai villámok

Röpke, mindössze egynapos turnét tettem apai őseim földjén, Bácskában, reggel mentem, este jöttem. Az ilyen vizitációt nevezik villámlátogatásnak – erről a protokoll-ízű kifejezésről viszont az jutott eszembe, mennyire nincs is fogalmunk arról, hogy a hirtelen-váratlan fordulatok, események, netán látogatások olykor milyen tanulságos következtetésekkel is járhatnak.

Kezdődik a dolog a helységnévtáblákkal. Amelyek szép nagy, egységesen narancsszín háttérrel mindenfelé kétnyelvűek, nemcsak Bácska máig legmagyarabb vidékén, a Tisza mentén, de a túlsó parti, jóval vegyesebb lakosságú Bánságban is. Amelyet ugyanolyan helytelenül hívnak – német, illetve szerb elnevezéssel – „Bánátnak”, mint a szerb imperialista célzattal még 1848-ban átkeresztelt Délvidéket „Vajdaságnak”. (Szaporán és egységes korlátoltsággal vajdaságozik politikustól üzletemberig, turistától érző szívű honleányig boldog-boldogtalan a Trianon százéves évdordulójára készülődő anyaországban.)

A helységnévtáblák szigorúan kétnyelvűek mindenfelé, de még mielőtt végleg és teljesen meghatódnánk, villámcsapásszerű a felismerés: a legtöbb magyar név fölött nem egy, hanem két szerb felirat díszeleg, egy latin és egy cirill betűs. (Sok helyen már összesen csak kettő van: a cirill és a magyar.) Európai Unió ide, fene nagy barátság amoda: a változatlanul erősödő – és a Milosevics óta szívósan jelen lévő –, erőteljesen duzzadó nagyszerb öntudat eme látványos kifejeződése még a sajátjaira sincs tekintettel. A legtöbb hivatalos irat egyre gyakrabban csak „cirilicával” érkezik, és bizony délvidéki szerb emberek sem örülnek ennek, sokuknak nehézséget okoz – ami viszont senkit sem érdekel, tudom meg.

Villámlik messziről – ez a címe egy nagyszerű temesvári asszony, bizonyos Niamessnyné Manaszy Margit napló formában ránk maradt és nemrégiben kiadott emlékiratának, amely az első világháború és az azt követő évek eseményeit rögzíti és éppen száz évvel ezelőtt, az 1920-as télvégén-tavaszelőn fejeződik be, midőn a szerző családjával a délvidéki kishazából a csonka országba indul. Kevesen tudják, hogy a magyar történelmi-helyrajzi tudatban Temesvár – az egész, tehát a szerbek és a románok között szétosztott Bánsággal együtt – ugyanúgy a Délvidék részének tekintetett, mint a gazdag Bácska, amiről oly igézően írta legnagyobb írója, Kosztolányi Dezső, hogy itt mindig boros az asztal és véresek a kések.

Igen, villámlik messziről és villámlik errefelé is: a villámcsapások száz év után ebbe a csöndes és békés hétvégi délutánba is belehasítanak. Az átlagos nyugdíjak itt a bácskai Tisza mentén, a délvidéki magyarság körében hetvenezer forint körül vannak, az árak nagyjából a hazaiak­kal azonosak – erről kéne elgondolkodni azoknak, akik a szörnyűséges magyarországi szegénységről rinyálnak éjjel-nappal.

Ami meg a nagy és legújabb keletű magyar–szerb összeborulást illeti: a szkepszis nagyobb, mint gondolnánk. Nem – már régen nem – vadul elkeseredett, kurucos, keménykedő szembenállás ez. Csöndes, tapasztalati alapon nyugvó, higgadt számvetés inkább. Illúziótlan, anyaországi naivitás és tájékozatlanság nélküli. Ahogy ősrégi barátom-pályatársam mondta: jó, jó, sok minden szép felétek, de tudod, mi itt maradtunk a kerítés túloldalán… Hát igen. És a nagyhatalmi, netán a szigorú értelemben vett és elsőrendűen kötelező magyar érdekek mindenkori acélkerítése mögül elő-előbújnak régi, a mindennapi együttélésből, a tömérdek hétköznapi ügyes-bajos dolog együtteséből kirajzolódó, keserűen homlokráncoló mondatok. Akár a régi szerb – a miénkkel rokonítható, de akár önkritikusnak is fölfogható – közmondás, miszerint Vuk dlaku menja, ali cud nikada, vagyis szőrét váltja a farkas, de nem a természetét… Vagy akár a Bibliából az újszövetségi mondat, Saulusnak címezve: „Az Úr pedig monda: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod…”

Az órák szállnak, mint a percek, indulás vissza: hátra még a legutolsó, a talán legnagyobbat csapó, legfényesebb villám. Ez mindig az elválás maga. Sötétkék, baljós, egybefüggő felhőzet borítja be az eget arra jobb kéz felé, a Tisza vonala fölött. Emerre, a déli magyarok szállásterületeinek irányába aprócska fénysugár-maradékok a rohamosan alkonyodó tájban. Hallom, Budapesten feltámadt a szél és már esik is. Meglátod, mire átérünk, kiderül, mondja népzenész barátom biztatón, de azt a nagy-nagy sóhajt mégsem lehet elfojtani magunkban, amikor lassan kezdünk kigördülni Bácskából.

(A szerző író)