Állam a közjó érdekében

Érdemes mindenképpen definíciókkal kezdeni, mert mind a két fogalom, állam és közjó – bár többen és számtalan alkalommal próbálkoztak definíciókkal – meglehetősen nehezen határozható meg egyértelműen. Kezdeném a majd hét évtizedet megélt leninista definíció­val az államról, miszerint az állam erőszakszervezet az uralkodó osztályok kezében az elnyomottak féken tartására. Világos beszéd, hiszen Lenin éppen ezeket az államokat kívánta megdönteni egy új világ érdekében, ahol szerinte az állam fokozatosan el fog halni, ahol mindenki tehetsége szerint működik a közösség érdekében és szükségletei szerint vehet a közösen előállított javakból. Nem lesz szükség erőre az elnyomottak féken tartására, merthogy elnyomottak sem lesznek. Ez ugye már maga a kommunizmus lesz, de addig is, amíg ez a kívánatos állapot bekövetkezik, valahogy el kell bajlódni az állammal (amint megtapasztaltuk, a brutális erőszaktól sem visszariadva).

Lenin hirdette a proletár internacionalizmus világméretű, gyors győzelmét is, aminek következtében előállhatott volna a világméretű államtalanság. Hozzá is fogott 1920-ban projektje gyors és erőszakos elterjesztéséhez, de Józef Pilsudski lengyel marsall szerencsére Varsó alatt sikerrel állta útját. A nemzetközi proletár internacionalizmust ezt követően tartósan elnapolták és azt sem tudhattuk meg, hogy mivé fejlődhetett volna az állam elhalása, mikor is következett volna be és mivel is lett volna helyettesíthető. Milyen sajátságos, hogy a „nagyon modern és nagyon nyugatias” liberalizmus is, miközben mereven tagadja, hogy Lenin kommunizmusábrándjához bármi köze is lenne, a gyenge állam szükségességéről beszél, ahol az állam szépen feladja tradicionális pozícióit, amit a lenini definíció szerint mint erőszakszervezet képviselt. A liberálisok szerint a társadalomban a fő rendteremtő a piac lesz a legszélesebb értelemben (beleértve az oktatást, a kultúrát és az egészségügyet). Mindkét nézet szerint tehát hosszabb távon ki kell iktatni az államot.

Liberálisainknál a proletár internacionaliz­must manapság a multikultúra helyettesíti, azzal a törekvéssel, hogy nyílt a társadalom, azaz mindenki oda mászkál a földgolyón, ahova éppen akar, mert ez elemi emberi jog szerintük. Lehet, hogy Lenin is már a piacról, mint végső rendteremtőről gondolkodott, noha azt még nem mondta ki? Ez mostmár örök rejtély marad.

A közjó fogalmával kissé könnyebb a dolgunk. Minden körülményeskedés nélkül a közjóról az mondható el, hogy a szervezett emberi közösségek olyan állapota, amikor a közösség egészének, de legalább a közösséghez tartozók döntő hányadának érdekei érvényre jutnak. Mai, még nem multikulturális körülményeink között a definíció szerinti közjó létrehozására és tartós fenntartására a rendeltetésük szerint működő államok képesek. Egy pillanatig se felejtsük el azonban, hogy a hol jakobinus, hol proletár internacionalizmus, hol éppen multikulti alapon álló államok a mai napig folytatják ádáz küzdelmüket a közjót szolgáló államalakulatok gyengítése és ha lehet megszüntetése érdekében.

Ha a dolognak politikai vetületet is adunk, kiderül, hogy régóta folyik a nemzetállamok küzdelme a definiálatlan felhatalmazású, de mégis létező és manapság a piacfetisizmust hirdető erőkkel, azaz a pénzvilághatalommal szemben. Piacot ugyanis csak a pénz tud csinálni azzal hogy keresletet támaszt, és annak kielégítésére sarkallja a kereslet tárgyát előállítani képes erőket. A rendteremtő világméretű piaci erő tehát éppen a pénz, és inkább azok, akiknek a pénzteremtés és –megsemmisítés a kezükben van. Kimondatlanul már Lenin is az ő ügyüket szolgálta, manapság pedig a piacfetisiszta, multikulti hívő liberálisok teszik tökéletesen ugyan ezt.

Tekintsük át ezek után, hogy mi szükséges ahhoz, hogy mai körülményeink között az állam eleget tegyen közjót megteremtő feladatainak. Mindenek előtt az, hogy az államszervezeten belül senki ne tehessen szert túlhatalomra. Ezt a célt szolgálja a hatalmi ágak szétválasztása (törvényhozás, végrehajtó hatalom, bírói hatalom). Ide tartozik az Alaptörvény védelmét szolgálni hivatott Alkotmánybíróság is, és az, hogy az Alaptörvényt csak erősen minősített (nálunk kétharmados) parlamenti többséggel lehet módosítani. A szolgáltató állam tartós fennmaradásának legfőbb záloga azonban a választásokon és a népszavazásokon megnyilvánuló népakarat, a közjó alanyainak (a népnek) az a lehetősége, hogy ha a közjót veszélyben látják, változtathatnak az államszervezet összetételein közvetlenül, vagy megválasztott képviselőik útján.

Térjünk rá most arra, hogy miként keresik a közjót szolgáló államok erős pajzsán a rést jelenleg az államtalanságban a piac mindenhatóságát hirdető erők. Ha egyszerűen akarunk fogalmazni, akkor azt mondjuk, minden erejükkel azon vannak, hogy a közjó szolgálatában lévő államszerkezetet lehetőségeiken belül mindenütt támadják, gyengíteni szándékoznak. Mindenek előtt a közjót hirdető, de alapos hátsó szándékokkal felszerelt erők hatalomba segítését támogatják, bőséges anyagi eszközökkel és főként a világméretekben domináns helyzetű médiájukkal. Sokkal előbbre tartanak, mint gondolnánk.

A világ működését koordináló nemzetközi szervezetek jelentős részét már megszállták, és döntő befolyásuk van működésükre (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Kereskedelmi Világszervezet, ENSZ, az Európai Parlament és részben a Bizottság). Több országban célkitűzéseiket támogató kormányok alakultak, hála sikeres médiatúlsúlyuknak. Ahol ezek a módszerek csődöt mondtak, ott már jó ideje kifejezetten a politikájukat segítő civilnek álcázott politikai osztagokat üzemeltetnek. Nagy figyelmet szentelnek a jóléti államok pénzrendszerébe történő behatolásnak. Ezt a célt szolgálja a napi mantra, hogy az egyes országok központi bankjainak teljes függetlenség jár a végrehajtó hatalomtól, annak ellenére, hogy a központi bankok éppen az államok jóléti funkcióinak biztosítékaként jöttek sorozatosan, állami akarattal létre.

Óriási erőforrásokat biztosítanak a közbeszéd alakítására is annak érdekében, hogy arról szóljon és úgy, ahogy az az ő érdekük. Ezen a téren fő terepük a média és az egyetemek, kiváltképpen a humán irányultságú képzési helyek. Talán nem véletlen, hogy a CEU-n semmiféle műszaki-, orvosi- vagy agrárképzés nem folyt soha, ilyenek indítását nem tervezték, de volt mindenféle tudatmódosító ideológia gazdag kiáramoltatása, és akciókra kész hálózatok felkészítése.

Manapság, amikor nálunk a „független jegybanki” hadállásuk elveszett, inkább a hatalmi hármas bírósági ágára teszik a fő hangsúlyt. Érzékenyítgetnek, ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy a hajlamos bírókat arra ösztönzik, hogy releváns, de nekik tetsző bűncselekményeket a lehető legenyhébb büntetésekkel sújtsák, ha lehet még annál is enyhébbekkel, mint amelyeket azok a törvények írnak elő, amelyeket a nekik tetsző politikai erők hajdan a törvénykönyvbe iktattak, és onnét még nem kerültek ki.

Nem kétséges, hogy a piacfetisiszták minden erőlködése arra megy ki, hogy az államok jóléti szerepét csorbítva, a polgárok jólétét megrövidítve, saját céljaik megvalósításához minél több erőforráshoz jussanak. Alig egy évtizede erről a jóléti államokat veszélyeztető világjelenségről a közéleti vesszőfuttatás kockáztatása nélkül nem lehetett hivatalosan szólni, ha valaki megtette, az meglakolt, így vagy úgy. Volt aki az életével fizetett, mint J. F. Kennedy 1963-ban. Ma már jóléti államok sora küzd tudatosan a saját jólétéért és nem óhajt azon illetéktelenekkel osztozni – reméljük, hogy nem késtünk el véglegesen.

(A szerző közgazdász)