A Világképek Könyve

Karinthy „felfedezése”, miszerint az ember kétnemű, ma már meglehetősen idejétmúltnak tűnik, és az ellentmondást az író is észrevette: az ember úgy kétnemű, hogy nem olvad össze eggyé, „hanem két nemében megtartja egyéni mivoltát”. Érvelése szerint: „Ha egyedül vagyok a szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába. Fogalmazásom tehát így módosul: az ember vagy férfi, vagy nő.” Amikor találkoznak, a gyakorlatban nem a nemük válik viszonylagossá, hanem a Salamon király szerinti általános emberségük – „minél férfibb a férfi, és minél nőbb a nő, annál emberebbnek nevezzük”.

Karinthyt is ki kell tehát venni a tantervből, mert nem fér bele az új világképbe. Lenne még sok-sok ide vonatkozó fölvetésünk, de a felfogásaink kirekesztő jellegéről most a tudományból kölcsönzök néhány alkalmi példát. A Magyar Vallástudományi Társaság gondozta a 2018 végén megjelent, Vallás – világkép – tudomány című kötetet, szerzője, a Bátky Zsigmond-díjas történész-etnográfus Szulovszky János, aki a keresztény tudományos értelmezési keret létjogosultsága mellett sorakoztatja fel érveit. „Miközben az analitikus, módszeres, logikus és racionálisan okfejtő skolasztikus teo­lógia szülötte a modern tudomány, napjaink tudományos közélete erről megfeledkezve jószerével pusztán csak a materialista vagy az agnosztikus – […] reduktív ateista – világkép talaján álló művekre tekint úgy, hogy eleget tesznek a tudományosság követelményeinek” – fogalmaz. A szellemi világ néprajza keresztény tudományos értelmezésének lehetőségét a hozzászóló négy szaktudósból három kategorikusan elutasította, Szulovszky a néhány évvel ezelőtti vitaülésen és a vitaanyagot közlő szakfolyóirat hasábjain sem kapott módot az érdemi reflektálásra – ez késztette könyve megírására.

Mert hogyan is lehetne elfogadni az összehasonlító vallástudomány ama sarkalatos dogmáját, amely szerint „csak úgy lehet tudományos igényű elemzést végezni, ha kutatóként minden vallástól, vallási megnyilvánulástól egyenlő távolságra állunk”. E materialista-ateista értelmezés egy olyan természettudós attitűdjével rokon, aki nem hisz a fizika, kémia, biológia és matematika törvényeiben. Nem lehet pszichiátriai esetként leírni, ha egy hívő vallási élményeiről számol be. A katolikus tudós nem attól tudós, hogy katolikus (a „költő vagyok és katolikus” kijelentésben Pilinszky is határt vont a művészete és hite közé, a kettő kapcsolatát nem zárva ki), hanem attól, hogy vizsgálatában a tudományos módszereket alkalmazza, és világképéből adódó kérdései közelebb vihetik tárgya megismeréséhez. Isten hangját kóros hallucinációnak tekinteni nemcsak a Szentírás, de a szentek és misztikusok írásainak és élményeinek is a megkérdőjelezése. A vallást nem lehet a „látomásos tévképzetben szenvedő patologikus esetek” gyűjtőfogalmaként kezelni: a humán tudomány az emberi tényező figyelembevétele nélkül se nem humán, se nem tudomány. Egy keresztény reális lehetőségnek látja a természetfölöttivel való kommunikációt, sőt ezt valamilyen formában már maga is megtapasztalta, mások pedig nem – így két különböző világkép okozza két, merőben eltérő emberkép konfrontációját.

Tanulmányára az akadémista körök nem tartottak igényt, mert a hit inkompatibilis a tudományos magyarázattal; „a teológiai világnézet, a vallási érzület és gondolkodás a tudomány számára nem szemléletképző erő”, „a teológia nem racionalista beszéd”, „a misztika címkéje mögé sorolandó”, ugyanis „a tudomány per definitionem antimisztika”. Ha egy kutató kiáll a keresztény értelmezés mellett, kizárja magát a tudományos közösségből. Az akadémikusok nem tudják, hogy a misztika nem a módszert jelöli, hanem a hit fokát, annak egyik állapotát, így az a „vallási visszatükrözés” részének tekintendő? Nem fogadják el a keresztény egyházi tudományok (teológia, hagiográfia, egyháztörténet) létjogát az Istennel kialakult személyes szeretetkapcsolat és annak jelei tanulmányozásához? A tudományfilozófiát összekeverik az ideológiával? A fölvállalt keresztény világnézet szálka a liberális elitista tudósok szemében, és zsigeri szinten utasítják el azt, ami keresztény? Ha liberális alapon lehet tudományt művelni, keresztény alapon miért nem lehet?

Volna még néhány kérdésem, de most csak három könyvet idézek. Békési Sándor a keresztyén esztétika teológiáját vizsgálja Ergon című munkájában, azt is megválaszolva, hogy az ellentétes esztétikai, vallási és kulturális kategóriák, a különböző és összeegyeztethetetlennek tűnő művészi univerzumok csak a teológia kategóriái szerint vizsgálhatók egységben, a „szépség” kérdésére adott válaszok ugyanis egyúttal létkérdések, mert az igazra és jóra is feleletet adnak. A vallási tapasztalatot és annak megértését a jog, a bölcselet és a teológia oldaláról (ökumenikus nézőpontokból) vizsgálta egy 2010-es kötet – de még a Heidegger utáni megértéskritika sem nélkülözheti a morális mérték (mint érték) kategóriáját. Most olvasom Francis S. Collins, a világhírű természettudós könyvét, az Isten ábécéjét: egy tudós hit melletti érveit. Ebből csak azt a részt emelem ki, amely arról szól, hogyan hihet egy racionális ember a csodákban.

A természetfölötti koncepcióját elutasító materialista szkeptikusok a morális törvényből és az Isten utáni vágyódás univerzális érzetéből fakadó bizonyítékokat félreteszik, úgy vélvén, a természet törvényei a tökéletesen valószínűtlenre is magyarázatot kínálhatnak. De az ismert természeti törvények egyikével sem lehet magyarázni, hogyan jelent meg az élet: a geofizikából hogyan lett biokémia. Ugyanazon anyagokból vagyunk összerakva, mint az élettelen természeti képződmények. Eljuthatunk bár a kvantumbiológiáig, a legjelesebb tudósok (nálunk is) odaállnak a „biologosz” elve mellé: a végső dolgok magyarázatához a hit a tudományt, a tudomány pedig a hitet nem nélkülözheti. „Ugyanúgy lehet tisztelni Istent egy katedrálisban, mint a laboratóriumban. Teremtményei csodálatosak, lenyűgö­zőek, bonyolultak és szépek – és nem állhatnak hadban önmagukkal. Mi, tökéletlen emberek kezdtük ezt a háborút. És csak mi vethetünk véget neki.”

A világnak ugyan sok képe van, de világunk csak egy van. A különböző világképek eltérő valóságmodelleket eredményeznek – lásd Karinthyt, aki szerint „annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába” –, de aki nem liberális, az nem követeli meg, hogy mindenki ugyanúgy gondolkozzék. A keresztény/keresztyén világkép sem szeretne mást, csupán annyit, hogy legyen jogunk ezen az alapon is értelmezni a világot. Mert mi tényleg nem szeretnénk, ha mindenki egyforma lenne.

(A szerző irodalomtörténész)