A Quo vadis Könyve

„Két út van előttem, / melyiken induljak? / Kettő a szeretőm, / melyiktől búcsúzzak? / Szőkétől búcsúzom // piros pünkösd napján, / barnától, csalfától / halálom óráján.” Sokan az eredeti népdalt ismerik (Lajtha László 1934-es somogyi gyűjtését) és a feldolgozásait vagy az Erdélyi János válogatta, 1857-ben kiadott háromszáz népköltési művet számláló magyar népdalok szerelmi témacsokrának 130. darabját. Az utóbbi szerint: „Három út előttem: melyiken induljak? / Három szeretőm van: melyiktől búcsúzzak? // Az egyik állandó, a másik mulandó, / A harmadik pedig éppen hozzám való.” Mindkét szerelmi útkeresésben tipikus a népdal-szituáció, a párválasztás dilemmája, s hogy a megénekelt helyzettől elvonatkoztatva is értelmezhető a mondanivaló. Köszönhető ez a reformációs gyökerektől helyét kereső, a romantikában megerősödő anyanyelvi irodalmat is tápláló népköltészet gazdag szimbolikájának, metaforikus kifejezésének, allegorikus olvasati lehetőségeinek.

S az allegorikus olvasatok száma szinte végtelen, hiszen a kérdés is személyre szabott: Quo vadis? Hová mész? Ha valaki egyenes úton halad, ismerve célját, ezen az úton sem mellőzheti saját kérdéseit. Jókor indultam el? Jó irányba megyek? Mit látok út közben? Képes vagyok-e megállni, ha valaki a segítségemre szorul? Ha útelágazáshoz érkezünk, kényszerű a döntés: melyiken induljak tovább? Sokkal könnyebb döntenünk, ha tudjuk, honnan jöttünk. A honnan és hová, illetve az addigi út közben megismert kilétünk tudatában – egyre növekvő bizonyossággal – mind kisebb a kételkedés esélye.

Quo vadis? Ezt kérdezte Péter is Jézustól János evangéliumában, és Jézus azt válaszolta, hogy ahová most ő megy, oda Péter nem követheti, „utóbb azonban utánam jössz”. Ugyanerre a kérdésre Péter apokrif cselekedeteiben az volt Jézus válasza, hogy Rómába megy, vállalja a vértanúság elől menekülő apostol helyett a megfeszíttetést. Rómában ekkor Néró uralkodott, s impériuma idején (54-től 68-as haláláig) játszódik a Nobel-díjas lengyel író, Henryk Sienkiewicz Quo vadis című regénye. A Nobel-díj nemcsak e művéért járt 1905-ben – majdnem egy évtized telt el 1896-os megjelenése óta –, hanem „kiemelkedő epikai munkásságáért”, benne az 1884–88 közötti történelmi trilógiával (Tűzzel-vassal, Özönvíz, A kislovag) és az 1900-ban készült Kereszteslovagokkal. A Quo vadis magyarul 1901-ben jelent meg (az egyik első tolmácsolója Szekrényi Lajos római katolikus lelkész volt).

S rögtön lelkesen üdvözölte Sienkiewiczet Ady a Nagyváradi Naplóban, mondván, hogy a kávéházakban „hárman-négyen mindig beszélünk még a nagy lengyel poéta könyvéről, amelynek gyönyörű dicsősége sóvár vággyal, gyermekes ambícióval tölti el” a könyvírást csacsiságnak tartókat is, hiszen a csodát művelő lengyel naiv elragadtatásba csábította az eltérő felekezetű kritikusokat. „Néha ugyan meg-megszólal egy Mefisztó: – Higgyétek el, hogy ezt a könyvet a papok és klerikálisok íratták. Ám jön egy válasz: – Én meg éppen a kereszténység, az avult formájú kereszténység csődjét olvasom ki belőle.” Ady e szélsőséges megítélést tartotta a könyv legnagyobb dicsőségének (néhány év múlva ő is hasonló fogadtatással bolygatta föl az Új versekkel a magyar irodalmat és polgári szellemet). Ady arra az újsághírre reflektált, hogy „a vatikáni körök indexre akarták vetni a nagy lengyel könyvét”, a pápa viszont hálálkodott, mikor elolvasta. Ez a csodás könyv Ady szerint megérdemelte volna a tiltólistát, ugyanis „ahány nagy apostoli, váteszi produktuma van az első ólombetűk óta az emberi szellemnek, ahány nagy teremtő szelleme élt az emberiségnek: az mind indexre került. Nagy bölcselők, nagy reformátorok, nagy költők, egytől-egyig.”

Ezt támasztja alá a javaslat, amely szerint a regényt nemcsak esztétikai, de erkölcsi értékek mentén is fel kellene dolgozni az iskolákban: a jó és a rossz viszonyrendszerében: a Petronius által vallott elv nyomán, hogy „ami szép, az nem lehet rossz”, vagy a plebs viselkedése alapján, mert a tömeg csak akkor válik erkölcstelenné, ha a vezetőik is azok. Mindenesetre a korai keresztényüldözés regénye a hitről és a reményről is szól, a dekadens világ és a vele szembeni tisztaságot hirdető vallás szembesítéséről.

Egy évvel a regény után, 1897-ben festette a szimbolizmust összegző Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? című képét a már Tahitin élő Gauguin – nem tudhatott a lengyel regényről, ezzel a festménnyel kívánta lezárni életművét. Öngyilkossága sikertelen volt, később maga is értelmezte képét: a megszülető boldog élet és a halálfélelemtől összegörnyedő öregasszony között álló, a tudás fájáról gyümölcsöt szakító maori nő a tudás és szépség általi kiteljesedést jelképezi. Ám a dilemma is ott van: vajon nem okoz-e bánatot és szorongást a tudás? A szép nő ellenpontjaként festett bálvány nem a tudatlan lelkünket jelképezi-e, a szenvedések képzeletbeli vigaszát, mert eredetünket és sorsunkat illetően semmi biztosat nem tudunk?

Hol gyűjtötte az anyagot, mennyi idő alatt írta Sienkiewicz a Quo vadist? – kérdezte egy nagykátai olvasónk, aki két és fél nap alatt ért a regény végére. Úgy sejtem, gyorsan és szívből, s őt is elsősorban ez a kérdés foglalkoztatta: hogyan lehet a nemzeti ellenállást megerősíteni az elnyomással szemben?

(A szerző irodalomtörténész)