Pilinszky, a celeb

Egyik régi délvidéki barátom, Tari István költő-szociográfus, egykoron Óbecse alpolgármestere írja meg 1982-es, Ellenfényben című kötetében a nyilván vele és kislányával megtörtént esetet: a gyerek megkérdi, hogy „ez a vékony itt az újságban, ez egy vers?”, az igenlő válasz és a „Ki írta?” kérdés után a felelet – Pilinszky János. A csemete tovább kérdezősködik: „Ő ez itt a képen?” – Igen. – „Meghalt?” – Meg. – „És honnan tudják, hogy meghalt?” – Hát bementek a szobájába… – „És?” – És aztán látták, hogy nem mozog. Hogy nem beszél… – „Nem tudott beszélni?” – Nem. – „Semmit se tudott mondani?” – Semmit. – „Azt se tudta mondani, hogy meghalt?” – Azt se. – „Akkor honnan tudják, hogy meghalt?” – Lehet, hogy nem is halt meg. – „Hát. Csak becsapta őket!”

Ez a tündériségében is bölcs történet jutott eszembe, mikor a metrón megpillantottam a nagy, vállra akasztós táskán a képet. Pilinszky Jánost ábrázolta, oda is volt írva a neve, mint egykoron abban az újságban a verse fölé. Természetesen azonnal a táska tulajdonosát vettem szemügyre: vézna, jelentéktelen külsejű leányka volt, olyan kis jótanulókám-forma, szemüveges, formátlan, tornából felmentve. Fogta a nagy, Pilinszkyt ábrázoló szatyrot és illedelmes közönnyel meredt maga elé.

Magyar költő, a nem akármilyen mezőnyben is a legújabb kori legnagyobbak egyike – celeb lett? Képe egy szatyron, mint Mick Jaggeré vagy Michael Jacksoné?

Azután rájöttem, hogy a Harmadnapon és a Négysoros poétája, ez a szomorú szemű, halk géniusz, akiről a jeles festő, Szőnyi István lánya, Róma magyar nagyasszonya, Szőnyi Zsuzsa azt írta, igazi földre szállt angyal volt talán, érthetetlen módon közénk tévedt, titokzatos lény – alig két méterről egyáltalán nem véletlenül meredt a konok kitartás állandóságával valahol a Batthyány tér és a Keleti között, a metró robogásában.

Merthogy tényleg ő az igazi celeb. Mondhatnám, egyedül ő. Meg az az egy-két – nagyon-nagyon kevés – hozzá hasonló. Fogalmam sincs, honnan és hogyan kerülhetett a szatyorra Pilinszky – különben igen jó – arcképe, ráadásul nevével együtt. Azt sem tudhatom, a leányka ugyan honnét és hogyan juthatott hozzá. Ám valami azt súgja, nagyon is jól tudja, ki az a Pilinszky és feltehetően még azt is sejti, hogy talán nem is halt meg, csak jól becsapta mindazokat, akik ezt hiszik, netán ezt terjesztik róla már 1981 óta. Hiszen lám, teljesen váratlanul itt van a metrón is. Meg még ki tudja, hol egyebütt?
A huszadik század harmincas éveinek második felében egy verseskötet hozta lázba Budapest meg fél Magyarország olvasóközönségét: olyanok is hajkurászták, keresték, olvasták – falták – egy bizonyos Faludy György átköltésében Francois Villon balladáit (melyek igazából eredeti Faludy-féle „villoniádák” voltak), akik máskülönben soha az életben nem vettek volna verseskötetet a kezükbe.

A magyar irodalmi publicisztika egyik legnagyobb alakja, az igényes magyar újságírás nagy klasszikusa, a méltatlanul alig emlegetett Bálint György is felfigyelt persze erre a jelenségre, ő írta: igen, divat ez, de mennyire jó, hogy ilyen divatok is vannak néha…

Nem kéne újra eljutnunk idáig?

Ez a szemüveges, vézna kis jótanulókám-kislány, meglehet, már sejt, érez valamit… Persze az is lehetséges, hogy mindez nem egyéb ábrándnál. Múló képzelgés, bizonyos vágyteljesítő gondolkodás része, amely, úgy mondják, „terméketlen”, netán még teljességgel fölösleges és hiábavaló is.

Mégis, valami egyre azt súgja: ennyire azért nem rossz a helyzet. A NAT, amelyről annyit vitatkoznak manapság, a legeslegfontosabbat: a nemzeti gondolat közkinccsé tételének igényét, a jövendő nemzedékekbe történő átplántálás követelményét – végre nemcsak megfogalmazta és felvállalta, de propagálja is. Nemcsak a sokat emlegetett szerzők beemelésével a tananyagba – hanem magával az alapelvvel, ami világtendenciákkal van szinkronban.

„Újnacionalizmus, ez az irány” – ezzel a címmel jelent meg beszélgetés nemrég egyik hetilapunkban, ebben olvasom: „a nemzeti kötelékek megerősítése, beleértve a gazdasági és jogi, kulturális és politikai kohéziót, le tudja cserélni a globális összetartozás hamis eszméjét. Politikai paradigmaváltás zajlik, ami jelentős kulturális fordulatot is jelent. Létrejön a nemzeti érzés új, teoretikus megalapozása, ami magyarázóelv lesz az eljövendő világnézeti vitákban.”

Erről van szó. Pilinszky, ez a halk szavú, nagy költő, aki azt írta, „És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. / És fölzeng a világ” – ugyanolyan része ennek, mint jóval hangosabb, ám hasonló nagyságrendű költőtársa, Utassy József,
a Zúg Március költője („Talpra Petőfi! Sírodat rázom: / Szólj még egyszer a Szabadságról!”), vagy éppen a prózában Cseres Tibor nagy regényei, Sütő András, Kocsis István drámái vagy Csoóri Sándor, Cs. Szabó László, Gombos Gyula korszakos esszéi.

A délvidéki költő kislánya valaha a gyermekek örök, csodás égi sugallataival ráérzett minderre. Igen, Pilinszkynek esze ágában sem volt meghalni, mikor rátaláltak a szobájában, és semmit sem tudott mondani. Mert akkor éppen nem akart. Higgyék csak az idegenszívűek, hogy ő és a többiek meghaltak. Közben lazán megjelenik a metrón is. Úgy is mint celeb. Hát jól becsapta őket, valóban.

(A szerző író)