Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Nagyot lépő jövő

Mikor jön el az ideje az utolsó nagy, bajvívó erőfeszítésnek, amikor ki kell állni az embernek ma­gáért, családjáért, nemzetéért, mindazért, amiben érdemes volt hinni, ami felnevelte, dédelgette: a nyelvért, a versért, a tiszta szeretetért, az ősökért?

Vajon megérezzük-e, hogy mikor van itt az ideje? Fekete zászlók suhogása jelzi-e majd a pillanatot, vagy ígéretes hajnalszín, amikor teljesen elengedjük utódainkat, s egy ezüstös lelki, szellemi lendítéssel útnak indítjuk őket, mert már elfogyott az erőnk? Mi marad a végső, nagy megfeszített mozdulat után? Csak a sodródás? Érezzük-e majd, hogy nem volt hiábavaló az erőfeszítés: megőrzi magát az élet, az utódok is, a vér szerintiek és a kiválasztottjaink is? A nemzet is – nem számít a sok megtorpanás – boldogul és ragyog, ha a világ körülöttünk meg is bolondul vagy förtelmes fertőbe zuhan, akkor is.

Nem tudom, van-e ilyen pillanat minden ember életében, de rávall a mi nemzetünkre, hogy mindig voltak ösztönös lendítők, szent erőfeszítésre még megfeszülők. S aztán elbúcsúzók, méreggel, bánattal, gyengeséggel végső álomba ringatózók. Így volt ez a nagy dinasztiákkal is: megszülettek, hódítottak, éltek, s egyszer csak megfáradtak, elmúlt a vitalitás, kihaltak. Nemcsak az uralkodó nagy dinasztiákról, a híres nemesi famíliákról beszélek, inkább a sivár tájban vagy bő anyaföldön gazdálkodó paraszti famíliákról. És az évszázadokon át iparosokat, szellemi embereket, egyházfiakat, katonákat adó megbecsült családokról. Miért nem látom őket? Miért kell mindent újra és újra kezdeni? Az édes kenyér, a betű, a hősiesség, az alázat miért nem öröklődik szépen, mint a könny vagy a tekintet? Mondhatnám, hogy így van jól, szenvedje ki mindenki a maga sorsát, de közhelynek tűnne. S nem is lenne igaz. Talán az sem, hogy nincsenek már megőrző, megújító öröklések.

A múlt század nagyon levagdalta a szárnyainkat. Nem azzal van a baj, hogy utat nyitott az oktatás révén az alul lévőknek, hanem hogy mesterségesen, erőszakosan szétvagdalták a társadalom szöveteit. A ragaszkodást. Lehet, hogy ez a modernitás, ez a világ rendje, hiszen ma is ez folyik. Mégis azt érzem, hogy ez az idegenség szüli a rengeteg elégedetlen embert. Az egész világ egy nagy elégedetlenség, egy nagy idegesség, s ennek jelszava a legyél más, legyél több, élj máshol, élj máshogyan. Az eltépett gyökerek, a mindig mindent újrakezdés gyötrelmei, az otthonérzés hiánya, a lelkiismeret bajai – az elődök megtagadása –, az elszakadás, szétszóródás tesz reményvesztetté és agresszívvá egyben. Az oldás és kötés egyensúlyának megzavarása. Mert van úgy, hogy el kell oldódni, de mindig tudni kell kötődni is.

Szeretném látni a falvakat, amelyekben évszázadokon át továbbadták a nemzedékek a tudást, az erkölcsöt, a büszke hitet, a munka szeretetét. Ma szeretném látni, a sok múltbéli nyomor, megaláztatás, keserűség nélkül. S éppígy a városokban az iparosok, szakmunkások tradícióit, a szellem, hivatal embereinek küldetéstudatát, felelősségérzetét. S minden réteg otthonait, eszközeit. Az evolúció, a fejlődés, a munka eredményeit. A múlt század harmincas éveiben már a gazdák is használtak traktort, cséplőgépet, mindenféle modern eszközöket, nem csak a nagybirtokosok. S adták volna át fiaiknak, utódaiknak. Miként az iparosok – szabók, kovácsok, bognárok, cipészek – a szerszámaikat, műhelyeiket. A munkások fiaiknak a szakmát, a dalárdát, a kiskocsmát, ahol megbecsülték őket a mérnökök, kollégák, sőt a tulajdonosok is. S a szellem emberei a könyveket, az olvasás örömét, az újság- vagy folyóirat-előfizetést, a színházat, az effajta fényűzéseket.

Vajon megérzi-e egy nemzet is az utolsó nagy erőfeszítést? Hogy századszor, százegyedszer is nekirugaszkodik, most még utoljára, azzal a rákövült tudattal, hittel, hogy boldogulni fog? Nem lesz a világ páriája, sem bolondja, végre a saját útján eljut, ameddig rendeltetett? Fiatalnak, idősnek értelmes kereteket teremt, biztos jövőt, megélhetést, büszke tartást, önbecsülést? Nem bolondítják már el mindenhonnan importált ostoba eszmék, nem rabolják ki önjelölt világmegváltók – hidegfejű csalók ezek! –, hanem még egy szent nekibuzdulással megteremti a saját, nagyot lépő jövőjét. Nem a látszatok káprázatát. Abból már elég volt. Az igazán lelkekbe simuló megújulást. Volt ilyen képességünk, talán van is. Volt Bocskaink, Rákóczink, volt Erdélyünk. Bizony, ha Erdély nem lett volna, már mi se lennénk, vagy legalábbis nem magyarul beszélnénk, s nem magyarul gondolkodnánk. De egy kicsinyke Erdélyt minden magyar őriz a polcán vagy a szívé­ben. S ha Széchenyi és Kossuth nem lett volna, Deák Ferenc meg Ferenc Jóska se lett volna. S hogy ők megcsinálták a „kiegyenlítést”, ahhoz is hatalmas erőfeszítésre volt szükség. Ellenállásra. Bánatra, de kurucos, dacos, akaratos bánatra. Akkor is úgy érezték sokan, hogy ez lehet az utolsó: vagy sikerül most, vagy elpusztul itt minden. S a vége majdnem ez lett.

Békére, fejlődésre vágyott ez a nemzet, amióta beköltözött a nagy keleti rónákról. De nem adatott, alig adatott meg neki. Negyven-ötven év külső békesség már olyan áldás volt, hogy imáikba foglalta a nép még Ferenc Jóska nevét is. „Boldog békeidők.” S jöttek még az apokaliptikus erőfeszítések. A „Nagy háború”, s utána a halálraítéltek dacával egy új ország felépítése, amely új is volt, meg ősi is. Alkalmazkodó, fejlődő, meg a régit (sokszor már avultat is) őrző. Még egyszer megmutatta magát, díszbe, pompába öltöztetve lelkiségét 1938-ban, az Eucharisztikus Világkongresszuson. Egy nagy seregszemle erejéig – Hitler és Sztálin barbársága között –, amikor érezni lehetett már, hogy jön az újabb nagy vihar, az újabb nagy megfeszülés. Nagy pusztulás lett belőle, nagy és hosszú hódoltság. Sok sodródás, sok önpusztítás, sok hősiesség, sok megalázkodás. Sok magunk megtagadása. Egy kis nyugalomért még Kádár nevét is imába tudták foglalni a kevéssel beérők.

Nem tudom, érzi-e a ma embere, hogy megint egy ilyen utolsó nagy, szent erőfeszítés részese. Idős és fiatal, mind, aki még ember és magyar akar maradni. Menekülni se állati létbe, se pusztulásba, se sehova nem akar, mert érzi még magában az erőt, hogy megéri a harc, csak végig is kell harcolni. Megéri, mert másként nem is lehet élni. Vegetálni talán, nyájban tengődni, menetelni, bomlott elmével szavalni, mindent, ami szép, megtagadni, csak a tagadásért is tagadni, értelmetlenül harácsolni, azt lehet. De sokan teszik! Tették mindig is! Nagy szabadsághőseink mellett mindig ott sötétlett a kisszerűség, árulás, harácsolás szelleme. Nincs ez másként most sem. Miért is lenne? Vegetáló nyájemberekké váltak a kényes entellektüelek, a sóvárgó kurucok és labancok, a semmiért fizetséget várók. S ma rosszabbak, mint bármikor voltak ebben a hazában. Mindenféle van köztük, de már rég nem a gondolat, a nívó, az erkölcs, a hivatás, az érték tartja össze táboraikat, csak az arany és bomlás. Az arany jár annak is, aki a mellét veri, és jár annak is, aki mindent megtagadna. A markát mindkettő tartja. A nemzet kiszolgáltatott.S mégis: a fenyegető rémnek ha mélyről is, de szépen felelget.

A végső nagy erőfeszítés mindannyiunk életében eljön. Minél többen hiszünk benne, hogy értelme van, minél többen érezzük, hogy most van itt az ideje, amikor felelősséggel tartozunk elődeinknek és utódainknak, annál biztosabb, hogy a közösség helytáll, s nem jön el a sodródás, akaratzsibbadás, szánalmas menekülés ideje. Szent erőfeszítés ez. Végre egyszer tegyük meg azelőtt, hogy nagy baj lenne. Mohács előtt, Trianon előtt. Nem is pillanat, folyamat ez. Az élet. Egyénenként elbukhatunk. Mégsem mindegy, hogyan. Ha szétszakíttattak is a hagyományos kötelé­keink, ha magányosnak érezzük magunkat, feleslegesnek, elárultnak s árulónak egyben, akkor is meg kell tennünk. Bajvívás ez. Micsoda szó! A jövő felé felhajtani a tiszta embereket, az ifjúságot, a gyermekeket. Így oltalmazhatjuk angyalos fényűző nemzetünket, ha el is sereglünk mindannyian az örökkévalóság titokzatos zugaiba.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Elmebaj, vörösborosan

ĀFricska. Unom már, hogy egy-egy bírósági ítélet kapcsán a gutaütés szélére kell jutnom. Ezúttal az száguld végig a balliberális médián, hogy jogerősen pert nyert Kunhalmi Ágnes és paramilitáris társasága az MTVA ellen

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Magyar felzárkózás

ĀLassan kezdünk hozzászokni, hogy a magyarországi GDP, azaz a magyar emberek gazdasági teljesítménye évről évre minden várakozást és előrejelzést felülmúl, és az Európai Unió élmezőnyében van

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom