Vélemény és vita
Anekdoták
„Kalap” fogalom volt a hazai sportrajongók körében. Ez volt a beceneve, igazi nevét senki sem ismerte. Híres szlogenje így hangzott: „Ki a jobb?” – kérdezte sztentori hangon a nézőtéren, és a publikum rávágta: „Ma-gya-rok!”
Vagy éppen ezt: „Fra-di!” Kalap meghalt, és követője nincs, napjaink eltörölték az ilyen-olyan rikkancsokat. De amikor a magyar vízilabda-válogatott a közelmúltban megnyerte az Európa-bajnokságot, és az ilyenkor hagyományos féktelen öröm besöpörte, belökte a vízbe a mestert is, felrémlett nekem az a réges-régi margitszigeti történet. A magyar válogatott a szabadtéri medencében tornát nyert, és a játékosok nemcsak a mesterrel együtt repültek a vízbe, hanem elmerítették a medencében Kalapot is, nyakában a hatalmas faládával, a fruttikkal és egyéb nyalánkságokkal. Aztán természetesen összeadták Kalap kárát. De a fruttiárus nem bánta. Boldog volt ő is.
Nem véletlenül idézem a fenti anekdotát, ezt a sokat kárhoztatott és elmarasztalt, mégis halhatatlan műfajt, amely kihalófélben van, de legalábbis szendergésben leledzik Magyarhonban. Egyre kevésbé van jelen az irodalomban, a kávéházakban, a hajfodrászok műhelyeiben, a politikai küzdőtéren, a parlament széksoraiban, a sajtóban, a sportpályákon és az aluljárókban.
Néhány évvel ezelőtt valaki kitalálta, hogy a magyar irodalom legfőbb átka az anekdota és az anekdotizmus. Ostobaság! Nincs értelme a műfaji vitáknak, mert attól függ, milyen tehetségesen művelik. Elég csak a Nobel-díjas Gabriel García Márquezt vagy nagy magyar írókat, költőket említeni: mennyire körülvették őket a csodák, a mesék, az anekdoták. Az anekdota ugyanúgy eleme az irodalomnak, mint a szonett vagy a sorstragédia. Az anekdota egyrészt irodalom, másrészt népi műfaj, mint a népmese vagy a vicc. Nem csinálják, hanem terem. Nyugtalanul kóborol a hazában. György Lajos irodalomtörténész azt vallotta, hogy végrendelet nélkül meghalt örökhagyók.
Karinthy Ferenc meghatározása szerint „az anekdota lassacskán kanyargó, mulatságos, lehetőleg poénra végződő mese. Nem is fontos, hogy igaz legyen.” Szórakoztató jellegén túl ismereteket nyújt letűnt időkről, és élettapasztalatokat közvetít. Úgy vagyunk vele, mint Jókaival, akinek a történelmi regényei százszor jobban bevésődtek az emberi szívekbe, mint a tudós emberek szakszerű fejtegetései. A magyar irodalomban Kónyi János és Andrád Sámuel a 18. században emelte az írásbeliség szintjére a vándoranekdotákat. Hosszú folyamatban érlelődött az anekdota önálló kisepikai műformává. A 19. század második felében pedig sajátosan átszövi a szépirodalmat. Arany, Jókai, Mikszáth anekdotizmusa a magyarság saját életéből vett vidám, tréfás történetekre irányítja a figyelmet.
Fel kellene napjainkban is ébreszteni Csipkerózsika-álmából. Amíg ebben csak reménykedhetünk, álljon itt Andrád Sámuel egyik „elmés” anekdotája.
„Egy kapucinus egy böjtben prédikál vala az emberi életnek mulandóságáról. Ki, hogy annál hathatósabban szívekbe nyomhassa hallgatóinak, mely hirtelen és párához hasonló módra elenyész az élet, monda a többek között:
– Fontoljátok meg csak jól, szerelmes atyámfiai, hogy némelyikünk estve frissen és egészségesen lefekszik, és másnap – oh, fájdalom! – halva kél fel.”
